Vízügyi Közlemények, 1969 (51. évfolyam)

4. füzet - Lászlóffy Woldemár: A városiasodás vízgazdálkodási vonatkozásai

442 Lászlói f y Woldemár Mivel a fejlesztés csak lépcsőzetesen történhet, a vízszükségletek és a víztermelés közti versenyfutásban az utóbbi gyakran lemarad. A nagyvárosok életének így már közismert jelensége az időnként fellépő vízszolgáltatási zavar, sőt a vízhiány, — annál is inkább, mert a szolgálati medencék térfogatnövelése sem tud lépést tartani a fejlődéssel.

7 Párizs 1911-ben élte át az első nagy vízhiányt. New Yorkban emlékezetes az 1949. évi nagymérvű vízkorlátozás. [11], amely azóta is többször megismétlődött. 1965-ben több hét tartamára el kellett tiltani a kertek locsolását és a gépkocsik mosását [12], sőt egyes kerületekben tartálykocsikból adagolták a vizet. Összefoglalóan megállapítható hogy a vízellátás a városiasodás első helyen álló legsúlyosabb problémája. Nehézségei magát a városfejlődést is megállíthatják. A vízellátásra irányuló vízgazdálkodási tanulmányoknak ezért — a területfelhasználási tervezéssel együtt — messze elől kell jámiok és figyelembe kell venniök a megoldás valamennyi változatát, hogy a tényleges fejlesztés a lehető legrugalmasabban simulhasson az élet változó körülményeihez. A tervszerű vízgazdálkodás elvének egyformán kell érvényesülnie az ipari üzemek telephelyének kijelölésében és a város egészét vagy tágabb körzetét érintő vízellátási problémák megoldásában [17]. 4. A szennyvízkértlés A felhasznált víznek csak csekély hányada párolog el. Nagyobb része használati vagy szennyvíz alakjában elvezetésre vár. A városiasodás tehát nagy szennyvíztömegek folyamatos elvezetésének gondját veti fel. A tervezőmérnökök — tapasztalati alapon — a napi átlagos vízfogyasztás 10%-ának 1 óra alatti lefolyását feltételezve számítják ki a száraz időszakban lefolyó szennyvízhozamot [6]. Ez az érték 1 ООО 000 lakos és 180 l/fő-nap átlagos vízfogyasztás esetén 5 m

3/s-ra rug, vagyis egy tömény szennyvizet szállító valóságos patak hozamának felel meg. Budapest szennyvize száraz időben 10 m

3/s. A szennyvíznek élő vízfolyásba való bevezetésével kapcsolatban - meglehetősen önkényesen — azt a megállapítást szokás tenni, hogy 500-szorosnál nagyobb felhígulás esetén megengedhető. Ezen az alapon a fenti milliós városnak olyan szennyvízbefogadóra lenne szüksége, amelynek legkisebb hozama legalább 2500 m

3/s. Óriási szám még a Duna 550 m

3/s-os budapesti kisvizéhez képest is, hát még az ugyancsak milliós városokat szelő Szajna, a Tiberis vagy a Themze kisvizéhez viszonyítva.

8 Nyilvánvaló tehát, hogy a szennyvizek igen alapos tisztításra szorulnak. Tisztított szennyvíz bevezetése esetén az 1953. évi francia utasítás megelégszik a 8-szoros hígítással. Mindazonáltal figyelembe kell venni a tisztításnak átlagosan 90%-ra tehető hatásfokát, ami azt jelenti, hogy pl. egy 1 millió lakosú város szennyvizei tisztítás uíán is egyenértékűek hatásukban egy 100 000 lakosú város tömény szennyvizével! 7 Budapest helyzete ebből a szempontból meglehetősen rossz. Fővárosunk napi átlagos vízfogyasztása 1967-ben 579 000 m

J volt. A 33 tározómedence együttes térfogata 138 000 m

3, a fenti értéknek csupán 23,8%-a. (Az átlagosnak mintegy másfélszeresére rugó maximális napi fogvasztáshoz viszonyított tartalék természetesen jóval kevesebb: 16,5%, sőt Kőbányán csak 0,5, Mátyásföldön 1,8%. Lásd: Selémji Pál: Budapest vízellátási rendszere. Hidrológiai Közlöny, 1968/4. szám). Bécs tározómedencéinek térfogata viszont az átlagos fogyasztás 2,2-szeresére rúg. Madrid tartaléka 128%-os. 3 Ezeknek még az évi középvize is roppant kevés. A Szajnáé Párizsnál 290 m

3/s, a Tiberisé Bómánál 239 m

3/s és a Themzéé Teddingtonnál 76 m

3/s [18].