Vízügyi Közlemények, 1969 (51. évfolyam)

3. füzet - VÍZMINŐSÉG ÉS VÍZVÉDELEM - Felföldy Lajos: Felszíni vizeink eutrofizálódása

Felszíni vizeink eutrofizálódása 357 sérleti munkát végző kutatóhely dolgozik napi 25—100 m

3 felett nem kifizetődő. Van Vuaren és munkatársai [110] habúsztatást ajánlanak, ami felületaktív anyagokkal fokozható. Eddigi ismereteink szerint azonban nagyüzemben csak ülepítés jöhet szóba, melyet különféle anyagokkal lehet segíteni. Ilyen anyagok a mésztej [20, 27, 42, 102], jerroszulját [31] és alumíniumhidroxid [42]. Jardeni és Mayer [44] AI, Ca, V, Mn, Zn és Fe ionokat próbáltak ki, mindegyiket eredménnyel, de a gyakorlatban az alumínium vált be legjobban. Ugyanők szerves pehelyképzőkkel is kísérleteztek. Bár ezeket az anyagokat igen kis mennyiségben kell alkalmazni, mégis drágák. Beck [8] alga-árvaszunvoglárva tenyészetben olyan élelmi láncot alakított ki nagy szennyvíztisztító-telep medencéjében, ahol az algák felépítette szerves anyagok állatok testében stabilizálódtak. Az elfolyó víz nitrogéntartalmának csökkenése arányos volt a tartózkodási idővel. A biológiai eljárások közé tartoznak azok a törekvések is, melyek a foszforelvonást az aktivált iszap élőiénveinek befolyásolásával igyekszenek megoldani [22, 52, 53, 91, 92, 95, 115]. A megfigyelések szerint a foszfát-felszabadulás helye az utóülepítő, ahol az iszap anaerob körülmények közé jut. Oxigén hiányában ugyanis az élőlények nem képesek energiát fordítani a külső foszfor felvételére a sejthártya két oldalán levő koncentráció grádienssel szemben, ezért a sejtben levő P-tartalékot mozgósítják. Ennek nagyrésze a környező folyadékfázisba jut. Hasonlóan sok P szabadul fel az ülepítőben halott szerves anyagok bomlásából. Ugyanezek a kutatások bizonyították, hogy oxidatív miliőben az iszapot alkotó szervezetek sokkal több foszfort vesznek fel, mint amennyi anyagcseréj ükhöz szükséges, anélkül, hogy szénhidrátra vagy más energiaforrásra lenne szükségük [92]. Az aerob-anaerob körülmények megfelelő változtatásával a nagy mennyiségű folyadékból felvett foszfort kis térfogatú folyadékba lehet leadatni, az így „kiürült" iszapot visszatáplálják a tisztítóberendezésbe, a folyadékból a koncentrált foszfort kémiai úton távolítják el. Más elképzelés szerint [22, 91] igen gyors ülepítéssel megakadályozzák a baktériumok P-leadását, így azt a fölös-iszappal lehet eltávolítani. Edmonclsont [25] idézve be kell vallanunk, hogy bár a harmadik fokozat kutatása az utóbbi időben nagy erővel folyik, eddig nincs tudomásunk arról, hogy valahol alkalmazták volna. Rá kell mutatnunk arra is, hogy a kutatómunka homlokterében a foszfor eltávolítása áll [46, 70]. Lehet azonban, hogy ez az egyoldalú szemlélet elégtelen ismereteinkből eredő túl-egyszerűsítés, mely később fogja megbosszulni magát. Ismerünk ugyanis például olyan algákat (Dinobryon fajok), melyek nem tűrik a többi alga számára normális foszforkoncentrációt és csak akkor szaporodnak tömegesen, ha a víz P-készletét a többi alga már kihasználta [40]. Ma a tápanyagok távoltartásának legjárhatóbb útja a szennyvizek — és ebbe a tisztított szennyvizek is beleértendők —- elvezetése a tavaktól és az intenzív emberi használatra szánt folyószakaszoktól [25, 33, 60, 111, 113]. Igen figyelemreméltó az az eszmefuttatás, mely a szántóföldön termelt szenynyet (a háztartási szennyvíz túlnyomó része ilyen), a szántóföldre ajánlja visszajuttatni nemcsak a nyers vagy előkezelt, hanem akár a tisztított szennyvíz elöntözésével is [49]. Mások, különösen arid vidékeken a tisztított szennyvizet mély kutakba a föld alá injiciálják [35]. Célra vezethet halastó-sorozatban történő kezelés is [72].