Vízügyi Közlemények, Kivonatok, 1965
2. Az 1965. évi árvíz és árvízvédelem a Magyarországhoz csatlakozó Dunaszakaszokon
30 Dég en Imre sége sem volt jelentős. Ha a védekezés során — a veszély fokozódásának arányában — nem következett volna be alapvető fordulat az erők mozgósításában, a felhasznált anyagok mennyiségében, a megfigyelő, észlelőhálózat megerősítése, a gyors hírközlés, az erők rugalmas átcsoportosítása és az alkalmazott védekezési eljárások terén, bizonyosra vehető, hogy a gátszakadást nem lehetett volna elhárítani. Az árvíz tapasztalatai is alátámasztották azt a korábbi felismerést, hogy a gátak minden egyes szakaszának más és más a védőképessége. Minden árvédelmi gátrészhez tartozik egy a gát anyagától, szerkezeti állapotától és alakjától függő kritikus árvízszint és árvíztartósság, mely mellett a védelmi vonal állékonysága még biztosítható. A védekezés kulcskérdése éppen az volt, hogy a gátak állapotának rendszeres megfigyelése alapján olyan eljárásokat alkalmazott, és olyan méretű erőket vetett be azokra a helyekre, ahol a stabilitás megbomlásának veszélye fennállott a töltésben, vagy az altalajban, hogy azzal a veszélyeztetett gátszakaszhoz tartozó kritikus árhullám értéket megnövelte, illetőleg a gátszakaszok védőképességét az árvízszintnek és az árvíz tartósságának megfelelő mértékre emelte. Az árvízvédekezés aktív jellegét mutatja, hogy a hosszantartó árhullám idején bevetett nagy technikai erő nagyobb ütemben erősítette a védvonalat, mint ahogy annak romlása bekövetkezett. Az egyes árhullámok közötti időszakot jól használtuk ki a fokozatos felkészülésre, a gátak legveszélyeztetettebb szakaszainak megerősítésére. A védekezés tapasztalatai is megmutatták, hogy a kedvezőtlen időjárási jelenségek halmozódásából eredő jellegzetesen „árvizes periódusban" az előkészítő árhullámokat követően nem szabad demobilizálni az erőket, hanem fel kell készülni az újabb árhullámok kivédésére. Az ilyen esetekben különösen nagy jelentősége van az időjárási és vízjárási tendenciákat jelző hosszúidejű prognózisoknak. Leggyakrabban a töltés átázása, a töltésen keresztül bekövetkezett csurgás, a mentett oldalon a fakadó vizek, a talaj fellazulása, és a buzgárok elleni védekezésre irányuló eljárásokat alkalmazták. A mentett oldali töltésrézsűk csúszása, roskadása ellen nagymennyiségű, homokzsákból és terméskőből készült támasztó terhelést alkalmazták. Ezek célja a gát talajmechanikai jellemzőinek kedvező megváltoztatása, a töltés méretének, a gát ellenállásának növelése volt. Főleg ezúton lehetett biztosítani az átázott, lecsökkent belső súrlódási ellenállású töltésanyag egyensúlyi feltételeit, illetőleg az átázás hatására megbomlott egyensúlyi feltételek helyreállítását. Újszerű volt ennél az eljárásnál a homokzsákok és a kőterítés bordás elhelyezése (12. és 13. ábra). Ez lehetővé tette a töltéstestből kiszivárgó víz elvezetését a terhelő bordák közötti sávban. Ezzel az eljárással általában sikerült nemcsak a töltések állékonyságát biztosítani, hanem a töltéstestben a szivárgási vonalat is 30—50 cm-rel leszállítani, ami sok esetben döntő jelentőségű volt. A földeszsáknak megtámasztó, terhelő, az ellennyomó medencéket lehatároló anyagként való felhasználása most és a jövőben is az árvéde-
