Vízügyi Közlemények, 1966 (48. évfolyam)

2. füzet - Horváth Sándor: A magyar víziúthálózat fejlesztésének irányai

260 Megemlékezés Az út, amelyen Károlyi Zoltán a természetes vízfolyások hidraulikájában a határainkon túl is elismert szaktekintély szintjére emelkedett, a családi körből indult el. Édesatyja, Károlyi Sándor, a vízügyi szolgálat neves tagja, a földművelésügyi minisztérium kultúrmérnöki osztályának egykori főnöke volt. Dr. Károlyi Zoltán házassága révén is vízimérnöki családhoz kötődött. A FelsőDunán járó szakemberek valamennyien ismerik a szabályozási munkák halottainak emlékművét, akik közé apósa, Kofranek Vendel vízépítési kerületi felügyelő is tartozott. Mérnöki oklevelének megszerzése után a fiatal Károlyi Zoltán előbb Karlsruhéban, Rehbock professzor nagyhírű folyószabályozási laboratóriumában szélesítette elméleti tudásának körét, majd 1928—32 közt mint kotróvállalati mérnök a Kapós szabályozásában vett részt. Innen 3 esztenő tartamára a volt Feketevíz Társulathoz került és a műszaki ártérfejlesztést végezte el. 1936-ban lépett állami szolgálatba. A sátoraljaújhelyi folyammérnöki hivatalnál töltött 3 év után a győri hivatalhoz, a magyar folyammérnökök magasiskolájába helyezték át. A győri hivatal hatáskörébe tartozó mozgómedrű Felső-Dunán állandó gondot okozott a hajóút bemutatása, és nemzetközi folyamról lévén szó, a szabályozási munkákhoz szükséges költségfedezet is mindenkor biztosítva volt. Ezen kívül a sebesvízű folyamszakaszon gyorsan jelentkeznek a műszaki beavatkozások hatásai. Itt lehetett tehát a legtöbbet tanulni. A győri beosztás minősítést, kiválasztottságot jelentett, mert a munkák a csehszlovák szervekkel egyetértésben, közös műszaki bizottság felügyelete alatt folytak, a szakaszon dolgozó vízimérnökeinknek tehát a magyar technikai kultúra színvonalát is képviselniök kellett. Károlyi Zoltán hamarosan bebizonyította, hogy méltó volt feljebbvalóinak bizalmára. Gyakorlati munkájának jobb megalapozása érdekében kutatni kezdte a folyómeder életének titkait és ezért hordalékfogó berendezést szerkesztett. Eredményeiről „Kísérletek a hordalékjogóval" című tanulmányában (Vízügyi Közlemények, 1947)

1, majd a Vízépítési Kutatásügy Nemzetközi Szövetségének 1949. évi grenoblei kongresszusán számolt be. Ugyanebben az évben tette közzé „A hordalékmozgató erő meghatározása természetes vízfolyásoknál" c. munkáját (Vízügyi Közlemények 1949/1—2). A Tudományos Minősítő Bizottság 1950-ben a műszaki tudományok kandidátusává minősítette. 1954-ben azonban ott kellett hagynia a szívéhez nőtt győri hivatalt, amelyhez a Felső-Dunán kívül a Rába alsó szakasza is tartozott. Egy hivatalos ténykedés közben elszenvedett baleset után tetanusz oltást kapott, amely csaknem életébe került. Beteg szívvel le kellett mondania a folyammérnöki szolgálattal járó fáradságos kiszállásokról és ezért, orvosai tanácsára, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézethez kérte áthelyezését. Ezzel új korszak következett Károlyi Zoltán életében. Munkaerejét most már teljesen a természetes vízfolyások hidraulikája művelésének szentelte. Folyammérnöki tevékenységének bázisa így lett munkásságának betetőzője. Értékes tanulmányok sorával gazdagította a medermorfológia irodalmát, amelyek közül a legfontosabbak: 1 Hordalékfogóját a csehszlovák vízügyi szolgálat Is átvette, majd részletes modellkísérletek alapján továbbfejlesztette. A Károlyi-féle hordalékfogó 1 : 2, 1 : 4 és 1 : 8 arányú modelljein végzett kísérletek eredményeiről P. Nóvák, a prágai hidraulikai kutatóintézet munkatársa, a Vízépítési Kutatásügyi Szövetség 1957. évi liszaboni kongresszusán számolt be (A9 számú dolgozat).