Vízügyi Közlemények, 1965 (47. évfolyam)

3. füzet - Alföldi László: Budapest hévízkutatási kérdései

Budapest hévízkutatása 325 A vízelvonás és utánpótlódás függvénye egymásnak, ezért konstans „vízutánpótlódásról" helyi rendszerek esetén nem, vagy csak kivételes esetekben beszélhetünk. Be kell tehát vallanunk, hogy az „utánpótlódás" mennyiségét jelenleg nem tudjuk meghatározni. Marad tehát az a lehetőségünk, hogy a korszerű hidrodinamikai mérési módszerek felhasználásával újabb mélyfúrásokban további vizsgálatokat kell végeznünk és újabb adatokat kell szereznünk a lehetséges összes földtani vonatkozásban. Csaknem kilencven éve annak, hogy Zsigmondy Vilmos a Dunavonaltól 2,6 km-re fúrás mélyítésére vállalkozott. Be kell vallanunk, hogy azóta senki sem merte elhagyni az agyontelepített, túlságosan is igénybevett forrásvonalat és a távolabbi fúrások ellenzői mindig azt követelik, hogy a változó víztermelés miatt állandó mobilis depresszió kellős közepén hiányos, nehezen összehasonlítható, bizonytalan adatok alapján fogadjunk el, vagy adjunk jelentős hatású végkövetkeztetéseket. A felvetett kérdésekre tehát biztos választ nem adhatunk. Akkor viszont azt sem állíthatjuk határozottan, hogy a fúrásnak nem lehet semmiféle hatása a forrásvonalra és meggyőzően bizonyítani sem tudjuk, különösen azt, ami a hosszú évek vagy évtizedek alatti esetleges változásra vonatkozik. Ha a hatás — várakozás ellenére —- korán vagy azonnal jelentkezne, akkor a kút lezárásával azonnal megszüntethető. Lassú változást nehéz igazolni, de nehéz tagadni is, különösen, ha a források változó hozamára gondolunk. Az is kétségtelen, hogv az „utánpótlódás" összes lehetősége is véges. A mesterséges beavatkozás bármely természetes hidraulikai rendszerbe a vízluíztartási egyensúly megbolygatását jelenti. Az a vád tehát, hogy a vízháztartási egyensúly a Duna-vonalban már felbomlott, természetes. A veszély legfeljebb a jelbomlás nagyságrendjében lehet. Ez a felismerés vezette az elmúlt évtizedek kutatóit arra, hogy a mélységi vizekkel tervszerűen kell gazdálkodni, és tulajdonképpen vízbányászatot kell végezni. A bizonytalanság közepette vízgazdálkodási vonatkozásokat is figyelembe kell venni. Tudjuk, hogy a jelenlegi víztermelésnek megfelelő hidrodinamikai egyensúly még nem állt be, és a hagyományos fürdőink vízellátását így is csak nehézségek árán lehet biztosítani. Ismételten napvilágot látnak a fürdők fejlesztésére vonatkozó elképzelések, rendszerint elfelejtkezve arról, hogy miből és honnan biztosítjuk a szükséges vízmennyiséget akkor, ha csökönyösen ragaszkodunk a természetes források fenntartásához. Fürdőink vízellátása egyre nehezebb. Fúrjunk hát Pest területén néhány mélyfúrást. Csapoljuk meg a karsztrezervoárt biztonságos, műszakilag korszerű feltételek mellett és nagy tömegű, magas hőmérsékletű és gyógyértékű vizet kaphatunk. Vizsgáljuk meg a kutakat, és ha úgy látjuk, hogy a forrásvonal elapadását lényegesen siettetjük, akkor készüljünk fel az elapadásra. Építsünk korszerű, nagy fürdőket, gyógyszállókkal és idegenforgalmi vonzerővel. Tegyünk le korszerűtlen tradicionális fürdőink fejlesztéséről és legfeljebb lássuk el őket csővezetéken jó melegvízzel. Ezzel fürdőink befogadó képességét megsokszorozhatjuk. És ha a vízszint a fúrásokban is lassan csökkenne, helyes műszaki kiképzés esetén ez különösebb problémát évszázadokig nem jelentene. Fel kell vetnünk, hogv a korszerű vízgazdálkodás belenyugodhat-e a szökevényforrásokban 10—20 ezer m

3/nap elszökő vízmennyiségébe. El fog jönni az az idő, amikor a vízjáratokat