Vízügyi Közlemények, 1965 (47. évfolyam)
2. füzet - Rövidebb közlemények és beszámolók
KISVÍZFOLYÁSOK ÁRVIZEINEK TÁUOZÁSY BUKOVSZKY GYÖRGY 1 A kisvízfolyások árvizeinek kártételei elleni védekezés legáltalánosabb módszere, a meder vízemésztésének növelése. minden határon túl nem fokozható. Általánosságban csak a 30 — 50%-os gyakoriságú árvizek levezetését lehet a meder megfelelő kiépítésével biztosítani, az ennél nagyobb árvizek a patak árterére kilépnek. Mivel a vízfolyások árterületei nem egyenlő értékűek, természetesnek látszik az az igény, hogy az értéktelenebb területeken visszatartott árvizet olyan ütemben eresszük le, hogy az lejjebb az értékes területeken, belsőségekben, stb. a medret el ne hagyja. Az árvíz-visszatartást szolgáló tározók tervezésénél a legnagyobb árvízhozamok mellett még az árvíz idején lefolyó vízmennyiségek is mértékadók. Vízmennyiségek szempontjából a téli-tavaszi hóolvadásos árvizek a jelentősebbek. A tetőző vízhozam szempontjából mértékadó nyári záporokból eredő árhullámok rövid idő alatt levonulnak és az olvadásos árvizekhez viszonyítva kisebb víztömeget szállítanak. Az árvízi tározók méretezésénél, az árvizekkel kapcsolatos egyéb hidrológiai vizsgálatokhoz hasonlóan, külön kell választani a hóolvadásos és az esőkből keletkező árvizeket. Tanulmányunkban elsősorban a hóolvadásos árvizekkel foglalkozunk, és a különböző típusu árvízi tározók hidrológiai méretezésére becslésszerű számítási eljárást mutatunk be. Megjegyezzük, hogy a hóolvadásos árvizekre méretezett tározók a záporokból eredő vizek visszatartására feltétlenül megfelelőek. Hidrológiai alapadatok A legutóbbi 30 évben a Középdunántúlon 3 jelentősebb tavaszi hóolvadásos, árvizes időszak volt. Az 1940., 1956. és 1963. év árvizeinek hidrometeorológiai viszonyai nagyon hasonlóak. Ezeket az éveket hosszú, kemény tél, magas hótakaró és későn bekövetkező, hirtelen tavaszi hóolvadás jellemezte. Az egyes vízfolyások árvizei természetesen nem voltak teljesen hasonlók (például az 1940-es és 1956-os időszakkal ellentétben, 1963-ban a Gaján alig közepes nagyságú árvíz vonult le). Bár már az 1940. és 1956. évi árvizek idején is végeztek megfigyeléseket, a vizsgálatok számára nélkülözhetetlen árvízmennyiségekre csak az 1963. évi részletes mérések és észlelések szolgáltatnak hasznos adatokat [1]. A kiterjedt vizsgálatok alapján készített lefolvási térkép szerint (1. ábra) 1963. tavaszán a vastag hótakaróval borított és vízzáró felszínű területeken 35 000 m 3/km 2 volt a felszíni lefolyás. A gazdaságossági számításokhoz szükséges volna ennek az értéknek előfordulási valószínűsége, azonban ez egyetlen megfigyelési adat alapján nem is becsülhető. Kérdéses, hogy a viszonylag kis területre megállapított 35 000 ni 3/km 2 értékeket elfogadhatjuk-e, az egész Középdunántúlra mértékadónak. Az általánosítást indokolja, hogy a többi területnek az 1963-ban megállapított kisebb fajlagos lefolyása a hótakaró alacsonyabb víztartalmával vagy a vízgyűjtő karsztos jellegével magyarázható. Végeredményben tehát a Középdunántúl nem karsztos vízgyűjtőjű vízfolyásaira a 35 000 m 3/km 2 fajlagos árvízi lefolyást fogadjuk el mértékadó alapszámnak. 1 Bukovszky György mérnök, a Küzépdunántúli Vízügyi Igazgatóság tervezési osztályának vezetője (Székesfehérvár)
