Vízügyi Közlemények, 1964 (46. évfolyam)

1. füzet - I. A települések és ipartelepek vízgazdálkodási üzemei és a regionális vízgazdálkodás

A REGIONÁLIS VÍZMÜVEK ILLÉS GYÖRGY

1 A természeti kincsek és a fogyasztóközpontok elhelyezkedése között mutatkozó diszharmónia kiegyenlítésének szükségszerűsége a világ gazdasági életének egyik legnagyobb mozgató ereje. A sok nyersanyag és késztermék szállítása országrészek, országok sőt kontinensek között évszázadok gyakorlatává vált. A gazdasági élet gyorsütemű fejlődése folytán a lakótelepek, ipari központok, elsősorban a kultúrterületeken már igénybevették a helyben, vagy közelben fellelhető természeti kincseket, sőt a fejlett technika eszközeivel mesterséges kapcsolatot létesítettek a távolabbi természeti kincsek lelőhelye és a fogyasztók között. E mesterséges, sokszor többszáz, vagy többezer- km távolságot áthidaló kapcsolat a villamosenergia, olaj, földgáz, a víz a termelést, vagy a napi életet kiszolgáló egyéb természetes készlet, vagy termék szállítását szolgálja. A villamosenergia, olaj és földgáz országos elosztóműveinek teljes vagy részleges kiépítésére, sőt nemzetközi kooperációra már mi is rákényszerültünk, a vízellátás terén azonban viszonylag szerencsés hidrológiai és hidrogeológiai adottságunk, valamint az eddigi igen szerény igény a század közepéig csak néhány városunknál tette szükségessé kisebb távvezetékek építését, hiszen 1950-ig az ország közelítően napi 500 000 m

3 ivóvízigényét és 1,8 millió m

3 ipari vízigényét a helyi vízkészletekből különösebb nehézség nélkül ki lehetett elégíteni. Azóta azonban alapvető változás következett be az ipar, a települések és a háztartások fejlődésében, amelynek nyomán napi 1,5 millió m

3-re emelkedett az ivóvíz, 5 millió m

3-re az ipari vízigény. A vízkészletek ilyen arányú igénybevétele már sok területünkön a vízháztartás egyensúlyának megbomlását idézte elő és szükségessé tette a távolsági vízvezetékek és regionális vízművek építését, elsősorban a sűrűn lakott ipari területeinken. Közelítő számításaink szerint (

Î. ábra) 1980-ra az ipari vízigény eléri a napi 15 millió, az ivóvízigény a 2,7 millió m

3-t (2. ábra) abban az esetben is, ha az iparnál a mai, a vízzel még kevéssé takarékoskodó gyakorlattal szemben új, kisebb vízigényű technológiákat alkalmazunk, a víz visszaforgatásával, vízhasználati ,,láncok" kialakításával pedig a víz gazdaságosabb kihasználását juttatjuk majd érvényre. Ha ezeket az igényeket és a mezőgazdaság 5—600 m

3/s vízigényét is összehasonlítjuk az ország 920 m

3/s felszíni és 250 m

3/s felszín alatti kisvízi készletével, igen szerény tározási lehetőségeinkkel, látjuk a magyar vízgazdálkodás 1 Illés György oki. mérnök, az Országos Vízügyi Főigazgatóság Vízellátási és Csatornázási Főosztályának vezetője. A tanulmány a Magyar Hidrológiai Társaság 1963. október 14—15-én tartott Kongresszusán elhangzott előadás anyaga.