Vízügyi Közlemények, 1962 (44. évfolyam)

4. füzet - III. Szitkey László: Magyarország víz- és csatorna ellátottsága 1960-ban

Magyarország víz- és csatornaellátottsága 537 II. A víz- és csatornaművek tervezésekor a távlati lakosság igényeiből kell kiindulni. Az ezek kielégítéséhez szükséges létesítmények méreteinek, költségeinek helyes előzetes megállapítása feltételezi az ellátandó népesség számára vetített, megalapozott normatívák használatát. A jelenleg használt, alapvetően elméleti megfontolásokon, és a külföldi gyakorlaton nyugvó tervezési irányértékek ellenőrzésére, további finomítására alkalmas lehet а /V. táblázaton a meglevő nagyobb művekre kidolgozott ilyen mutatórendszer. Ennek a víz- és csatornaellátottság előzőkben ismertetett értékeivel összevetett elemzése lehetővé teszi annak vizsgálatát is, hogy műveink jelenlegi kiépítettsége, helyzete mennyiben biztosítja a lakosság igényeinek kielégítését. A mutatórendszer helyes értékelésekor rendkívül sok tényező hatására kell figyelni, ezek-közül a legfontosabbak a következők. Az egy ellátott főre jutó napi mértékadó víztermelési kapacitás nagyságából a lakosság tényleges ellátásának színvonalára közvetlenül nem lehet következtetni, mert e mutató a kapacitás évi átlagos kihasználási fokától, a vízveszteség nagyságától, valamint az ipari és intézményi vízelvonás mértékétől függ. A tervezés során feltételezett kedvező körülmények esetén — 75%-os kapacitás-kihasználtság, 10% vízveszteség és az indokoltan ivóvizet használó kisebb ipari üzemek, és a közintézmények mintegy 20—25%-os vízelvonása mellett — a vízfejadag, azaz a lakosság részére rendelkezésre álló fejenkénti vízmennyiség e mutató fele, illetve 45%-a lehet. Az ellátottak által fogyasztható napi vízmennyiség azonban jóval ez alatt marad, annak ellenére, hogy a vízművek kapacitása többnyire túlterhelt, a napi átlagos víztermelés sok helyütt meghaladja a teljesítőképesség 90%-át is, ami pedig a nyári csúcsfogyasztás idején nemcsak a tartalék-kapacitás teljes hiányát jelenti, hanem egyben jelentős vízhiányt okoz. A hálózati és szolgáltatási, vízveszteség mértéke — néhány kedvezőtlen talaj- és csőhálózati adottságú, illetve a megfelelő tervszerű megelőző karbantartást elhanyagoló mű kivételével — a megengedhető 10—12% körül mozog. A lakosságnak jutó víz elégtelen mennyiségének alapvető oka ezek szerint a rendkívül nagyfokú ipari és intézményi vízelvonás, mely a művek többségénél az értékesített vízmennyiség több, mint felét, és nem egy településen (pl. Ajkán, Szolnokon, Szombathelyen, Vácott és Dorogon) 75—90%-át köti le. A vízfejadag feltüntetett értékei a lakóépületek bekötésein és a közkifolyókon háztartási célra értékesített napi átlagos vízmennyiség, és az ellátott lakosság számának hányadosa. Nem foglalja tehát magában a felszabadulás óta teljesen kiépült munkásfürdők és mosdók hálózatánál és a közétkeztetés során felmerülő, munkahelyi vízhasználatokat, melyek közelítő számitások szerint az egy ellátott főre jutó vízmennyiséget kb. 20—25%-kal emelik. Ezzel szemben a nagy ipari központokban jelentős a naponta „ingázók", a vidékről bejáró dolgozók munkahelyi vízfogyasztása is, ez viszont a közölt fejadagokat terheli. Legnagyobb ipari városainkban e két tényező hatása gyakorlatilag kiegyenlíti egymást. Mindezekre figyelemmel megállapítható, hogy a lakosság rendelkezésére álló napi háztartási vízmennyiség messze a normativa-értékek alatt marad, tehát a lakosság fogyasztását szinte minden településen nem az indokolt igények, hanem a vízmű kapacitása, és az ipari vízhasználat mértéke határozza meg, illetve korlátozza. A magaslati tározótérfogat kívánatos aránya a napi vízterelési kapacitáshoz 25—30%, kisebb műveknél ez 50%-ra is emelkedhet. E feltétel kevés vízműnél biztosított, pedig csak a síkvidéki településeken, a víztornyok magas építési