Vízügyi Közlemények, 1962 (44. évfolyam)

1. füzet - II. Szilágyi Gyula-Vágás István: Földmedrű öntözőcsatornák szivárgási veszteségének megállapítása

24 Szilágyi Gy.—Vágás I. A kísérleti tapasztalatokon alapuló módszerünket az a körülmény is indokolja, hogy hazánkban a csatornaszivárgási veszteségek vizsgálata tekintetében sokan talán érdemén felüli jelentőségűnek tekintették a tisztán elméleti jellegű eljárást. Véleményünk szerint ebben a bonyolult kérdésben nem az az első feladat, hogy a szivárgási veszteségeket minden lehetséges körülmény figyelembevételével számíthassuk, hanem a veszteségeknek a gyakorlatban egyszerűen elvégezhető megállapítási módját adjuk, amelynek alapján a teivező mérnök a szivárgástcsökkentő berendezés költségeinek kérdését a gazdaságosság figyelembevételével el tudja dönteni, 1. A helyszíni szivárgásmérés módszerei A szivárgás mértékének kísérleti megállapítására vonatkozóan jelenleg adottságaink között négyféle, terepen is alkalmazható mérési módszer jöhet szóba 1. Az állóvízü medence módszere, amely szerint a csatornát két helyen földáttöltéssel, vagy az esetleg meglevő zsilipépítménnyel elzárják, és az így keletkezett állóvízű medencében napokon át észlelik a vízszint csökkenését [16]. A vízveszteséget — a rendszerint lényegtelen párolgási veszteség elhanyagolásával — m

3/m

2 • nap egységre átszámítva, a vizsgált csatornaszakasz talajára jellemző szivárgási veszteségnek tekintjük. Az állóvízű medence módszerét vizsgálataink során ritkábban alkalmaztuk, mert hosszadalmas és zavarja az öntözési üzemet. Az öntözési idényen kívül viszont rendszerint nem áll rendelkezésre feltöltővíz, és a talaj adottságai is eltérők lehetnek az öntözési üzemnek megfelelőktől. Az alkalmazhatóság hátrányainak ellenére ezt a módszert tekintettük a szivárgás meghatározását célzó alapvető eljárásnak, és minden egyéb eljárást (főképp a később tárgyalandó szivárgásmérő cső módszerét) az ebből kapható eredményekkel hasonlítottuk össze. 2. Az egyidejű vízhozammérés módszere. A csatorna két szelvényében, egymástól 500—1000 m távolságban egyidejűleg vízhozamot mérnek. A két vízhozamérték közötti különbséget tekintjük a vizsgált csatornaszakaszon bekövetkező szivárgási veszteségnek. Az így kapott eredmény azonban nem tekinthető megbízhatónak. A vízhozam meghatározásához használt forgóműves sebességmérők [6, 7, 8, 9] ugyanis az öntözőcsatorna kis méretei és a kis áramlási sebességek miatt nem szolgáltatnak pontos értéket. Az elkövethető hiba a leggondosabban végrehajtott mérések mellett is 30—40%-ot érhet el. Az egyidejű vízhozammérés módszerének további hátránya az [19], hogy nem választhatók el a szivárgási vízhozamveszteségek a mérés közben esetleg bekövetkező nem permanens jellegű vízhozamváltozásoktól. Emiatt az egyidejű vízhozammérés módszerének alkalmazásából származó kísérleti eredményeket nem használtuk fel. 3. Az elszivárgó víz mennyiségének jelzőanyaggal történő meghatározása. A mérési módszer alkalmazásánál a csatorna töltésében csőkutat létesítenek. Ugyancsak csőkutat építenek ettől a kúttól kb. 1 — 2 m-es távolságban is, az áramlás irányában. Az első kútba jelzőoldatot (festékanyagnak, sónak, sugárzó anyagnak vizes oldatát) helyeznek és a másik kútban meghatározzák, hogy milyen törvényszerűség szerint növekszik a megérkező jelzőanyag mennyisége az időben. Ezen a módon következtetni lehet az elszivárgó víz sebességére, illetőleg hozamára [19]. Ezt a módszert a munkahelyi adottságok miatt csak kísérletképpen alkalmaztuk. 4. A szivárgásmérő cső módszere. Külföldi példák mutatják, hogy az öntözés zavartalan üzeme és a mérések számának növelése szempontjából a legalkalmasabb, ha a csatorna egyes pontjain azonos körülmények között, de egymástól függetlenül végeznek méréseket. Több olyan műszert is szerkesztettek [13], amelyek a talajba szúrhatók, vagy verhetők, ezáltal a beszivárgás mértéke az üzemi körülmények között, állandó víznyomás és talajvízállás mellett határozható meg (1. ábra). Ha a szivárgás kisebb mértékű, nincs gyakorlati jelentősége, ha a műszerben a víznyomás kis mértékben változik.