Vízügyi Közlemények, 1961 (43. évfolyam)

3. füzet - IV. Ihrig Dénes: Altalajöntözés talajvízszín szabályozással

Altalajöntözés 315 ritkábban alkalmazzák, leginkább csak az alagcsőhálózatot. (A továbbiakban egyszerűség kedvéért csak alagcsőhálózatról beszélünk, a mondottak azonban értelemszerűleg alkalmazhatók a szivárgóárok hálózatra is.) IIa ilyen csatorna és alagcsőhálózat van, akkor a talajban lejátszódó vízforgalmat az alábbiak szerint magyarázhatjuk, illetve írhatjuk le: a) Ha feltételezzük, hogy a talajban levő vízből, a növényzet nem vesz fel és nem is párologtat el, és lia a talajpárolgás vagy talajvízelfolyás sem távolít el belőle, úgyszintén a csapadék, illetőleg beszivárgás sem ad hozzá semmit, akkor az alagcsöveknél és a közöttük levő területeken is a talajvíztükör állandóan ugyanolyan magasan lesz, mint a tápláló-elvezető csatornákban. Ez van akkor is, ha a felszín alatti vizek háztartásában egyensúly van, vagyis ha a csapadékból származó beszivárgás egyenlő a evapotranspirációval és a talajvízelfolyással. Ez a talajvízállandóság esete. b) IIa a csapadékból származó beszivárgás következtében a talajban több víz tározódik, mint amennyi elpárolog, akkor az alagcsövek közötti mezőkön a talaj víztükör magasabban fog állni, mint az alagcsövek felett, és utóbbiak fölött ugyancsak valamivel magasabban, mint a tápláló csatornákban. Ilyenkor az alagcsövek szivárgóként működnek és a víz a csatorna, mint elvezető csatorna felé fog folyni. Ez a lecsapolás esete. c) IIa az evapotranspiráció és a talajvízelfolyás következtében a talajvíz vesztesége meghaladja a csapadékból beszivárgó vízmennyiséget, a mezők közepén a talajvíztükör alacsonyabb lesz, mint az alagcsöveknél és az utóbbiaknál ugyancsak valamivel alacsonyabb, mint a tápláló csatornában. Ebben az esetben a tápláló csatornából víz fog szivárogni a földekre. Ez tehát a talajvízpótlás esete. Ez utóbbi, vagyis a talajvízpótlás esetén a talajvízszín magassága a mezők közepén attól függ, hogy milyen mértékű a: evapotranspiráció, milyen a talaj áteresztőképessége és milyen az alagcsövek egymástól való távolsága. Nagy evapotranspiráció esetén több víz használódik el; kisebb vízáteresztőképesség esetén a víz lassan szivárog a mezők felé; a nagyobb alagcsőtávolság pedig azt eredményezi, hogy a lassan mozgó víz, hosszabb útja miatt, nem tudja elég gyorsan pótolni az elhasználódó vízmennyiséget, így a talajvízszín a mezők közepén alacsonyabb lesz. Az evapotranspirációt és a talaj vízáteresztő képességét adott természeti viszonyok mellett nem lehet szabályozni, mert azok a talajtól, a növénykultúrától és a klímaviszonyoktól függnek. Ezért a talajvízszín magasságát az egyes mezőkön belül csak az alagcsövek távolságával lehel szabályozni. Az alagcsövek közötti távolságot az altalaj öntözés tipikus alkalmazási területén, Hollandiában, úgy határozzák meg, hogy előírják az alagcsöveknél és a mezők közepén előálló talajvízállás közötti különbséget. így megkívánják, hogy száraz időszakokban, normális párolgási viszonyok mellett (június-júliusban* amikor a párolgás 4 — 5 mm, illetőleg 0,5 lit/s. ha naponta), ez a különbség ne legyen több 10 cm-nél. Ezért az alagcsöveket a kevéssé vízáteresztő homokban közelebb kell helyezni egymáshoz, mind durva homokban. így Hollandiában, az Északkeleti Polderen finom homokban 8 m, és durvahomokban 30 m az alagcsőtávolság, sőt az egészen finom homokokban az alagcsövek távolságát a valóságban még jobban le kellene csökkenteni, hogy a követelményeknek megfeleljen. A csatornában levő vízszín és az alagcsöveknél előálló Lalajvízszín közötti különbség a vízkivételtől az alagcső végéig fokozatosan nő. Ha nagy az alag-