Vízügyi Közlemények, 1958 (40. évfolyam)

1. füzet - IV. Juhász József-Szakváry Jenő: A hazai vízkutatási módszerek fejlődése és alkalmazásuk

A hazai vízkutatási médszere'k 69 A talajvíz-kutatás mindenkor kiterjedt az utánpótlódás kérdésére. Egyrészt azért, mert a talajvíz csapadékból való táplálkozása aránylag könnyen felismerhető és rövid tartamú észlelések alapján is bizonyítható volt, másrészt azért, mert talajvízkutatásra csak nagyobb létesítmények vízellátásával kapcsolatban került sor és ilyenkor általában megfelelő szakembert is bevontak az előmunkálatokba. Láttuk például, hogy a szombathelyi vízmű tervezését megelőzően Becsei/ Antal már a századfordulón végzett a vízkészlet megújulására vonatkozó kutatásokat is. Azonban az általános tudományos talaj vízkutatások is kiterjedtek a talaj vízkészlet-gazdálkodásának megismerésére ( íj jász, Rohringer, Bogárdi, Ubell stb.). Más volt a helyzet a rétegvizeknél. Itt — különösen a mélyebb rétegek vizei esetén—a vízkészlettel való gazdálkodás szempontjai hosszú ideig egyáltalán nem tudtak érvényesülni. Ezen a téren még ma is lényegében csak becslésre vagyunk utalva. A vízkészlet-gazdálkodás elveit egyszerűen azért nem lehetett a rétegvizekre alkalmazni, mert nem volt eldöntve eredetük és utánpótlódásuk módja. Az artézi vizeket eleinte tisztán juvenilis vizeknek tartották (pl. Lóczy Lajos) Később, Suess és Gautier elmélete szerint (1906) a plutónikus kőzetek izzadmányának tekintették őket. Weszelszky Gyula 1912-ben a budapesti hévforrások rádiumemanáció tartalmának vizsgálata során kimutatta, hogy a vizek nagy része nem juvenilis víz, és felállította dehidratizációs elméletét [13 ], amely szerint a felszínen elmállott kőzetek pórusaiban raktározott víz az Alföld általános süllyedésével mind mélyebbre kerül és a fokozatosan növekvő rétegnyomás folytán kiszorul. Szerinte az Alföld mélyfúrási kútjait ilyen dehidratizációs víz táplálja. Ezek az elméletek, és a rájuk támaszkodó esetleges számítások oly bizonytalanok, hogy egyáltalán nem szolgálhattak alapul a rétegvizekkel való mennyiségi vízgazdálkodás bevezetésére, bár egyes szakemberek igen hamar felismerték a kérdés fontosságát. Lóczy Lajos már 1886-ban azt írja, hogy ,.a geológusok régóta rossz szemmel nézik az artézi kutak korlátlan fúrását és ismételten hangsúlyozzák, hogy takarékoskodni kellene a Nagy Magyar Alföld alatt raktározott vízzel" [3]. Wehlner Aladár pedig 1901-ben megállapította, hogy ,.minden helyén a földnek, ahol mélyfúrások vagy kutatások útján vizet fakasztani lehet, van egy maximum, melyen túl nem szabad lépni" [11 ]. Voltak azonban olyan szakemberek is, akik az alföldi kutak adataiból éppen ellenkező következtetésre jutottak. így pl. llorusitzky Henrik azzal az indokolással kívánta volna 1928-ban módosítani a vízjogi törvényt, hogy elegendő adattal rendelkezünk már arra nézve, hogy „a víztartók igenis kiapadhatatlanok" [65]. Az idő azonban nem igazolta a túlzóan derűlátókat. Kiderült, hogy a magyar medencék kútjainak hozama megcsappant, amit a vízkészlet-csökkenés számlájára kell írnunk. Különösen szembetűnő ez egyes zárt medencék vízviszonyainál, így pl. a gödöllői medence rétegvizeinek nyugalmi vízszintje, Tanai] Jenő adatai szerint, néhány évtized alatt átlagosan több mint 5 m-rel süllyedt. Még rosszabb a helyzet Budapesten, a kőbányai sörgyárak által használt szarmata rétegek vizeinél, ahol 1910 óta — amióta az első kutakat mélyítették — a nyugalmi vízszint 80 m-t süllyedt és a túlzott igénybevétel következtében még ma is süllyedőben van. Nem sokkal jobb a helyzet a Fővárosi Vízművek cinkotai telepén sem, ahol az 1950-es években a miocén víztartóra lemélyített kutak az eredetileg kivehető vízmennyiségnek már csak alig a felét adják. Talán kisebb mértékű, de Pécs vízellátása szempontjából igen fontos, liogy a tortyogói vízmű