Vízügyi Közlemények, 1958 (40. évfolyam)

1. füzet - III. Nagy Béla: Nehézipari üzemeink belső vízgazdálkodása

Nehézipari üzemeink vízgazdálkodása •l

'y a karbonátkiválás már tekintélyes, választanunk kell a fokozott karbantartás és rosszabb hatásfok, illetve a vízlágyítás között. A lágyított víznél már azt is mérlegelnünk kell, vajon nem gazdaságosabb-e 100 C°-os gőzzel hűteni, mert ennek hőelvonása durván hatvanszorosa a 10 C°-ot melegedő víz hőelvonásának. Ahhoz azonban, hogy a 100 C°-os víz és 100 G°-os gőz kombinációval számoljunk, ismernünk kell a hűtendő közeg tulajdonságait és — értelemszerűen — gondoskodnunk kell valamilyen hőkicserélő berendezésről. Aligha lenne ugyanis gazdaságos, ha az ilyen hőfokú meleget egyszerűen a levegővel hûttetnénk le, ami megfelelő radiátorral természetesen lehetséges lenne. Nyomásszükscjjlet Ma valamely ipartelep nyomásszükségletét vizsgáljuk, elsősorban az egyes fogyasztóhelyek nyomásszükségletét kell meghatározni. Az egyes fogyasztóhelyek nyomásszükséglete két értékből tevődik össze: a sztatikus nyomásból és az ún. szabad nyomásból. Az utóbbi rendkívül szabados kifejezés. A lazaság oka kettős: valóban számolnunk kell vele, hogy a nyomás a fogyasztóhelyeken nem számítható körülmények folytán bizonyos határok között ingadozik, de egyben így lehet a legkényelmesebben megkerülni azt. hogy a vezetékbe beépítendő vagy beépített vezetékre, szerelvényekre és berendezésekre vonatkozóan hidraulikai számításokat végezzünk. Helyesen megfogalmazva, akkora nyomásnak kellene lennie, hogy a — pl. kalorikus számítások alapján — meghatározott vízmennyiség a szóban forgó vezetékszakaszon, berendezésen átfolyjék. Ebből a sztatikus nyomás minden esetben határozott tényező, a nyomásveszteségek az ellenállási tényezők megfelelő értékelésével meglehetősen pontosan megállapíthatók. A biztonságra nincsenek előírások. A biztonsági tényező megválasztása többé-kevésbé a tervező egyéni beállítottságától függ. Az üzemrészek, egyes fogyasztók víznyomásszükségletének meghatározása után kerülhet csupán sor az ipartelepen szükséges nyomás meghatározására. Ez lényegében gazdasági tervezés, mert annak vizsgálatából áll, hogy hány övezetes berendezéssel biztosítható a legkedvezőbb üzem. Főképpen nagy vízfogyasztások esetén jelentős, mert a szivattyúzás üzemköltsége számottevő költségtényező. A nehéziparban, szerencsére, a nagy vízfogyasztások nem párosulnak nagy nyomásigénnyel, így a berendezést átlagosan 25—35 m-es nyomási szinttel lehet üzemben tartani. Általában csak a toronyszerű építmények és a hidraulikus működtetésű berendezések kivételek. Az utóbbit minden esetben, az előbbit a legtöbb esetben szükséges, illetve gazdaságos külön nyomási övezettel üzemeltetni. E helyen kell rámutatnom egy, ma már időszerűtlen kérdésre is, a tűzoltási víznyomásra. Mivel a nehézipari üzemek ipari víz igénye általában sokszorosa az ivóvíz igénynek, természetesnek látszik, hogy a tűzi csapok a nagy átmérőjű ipari vízvezetékekre kerüljenek. Egyébként is általánosságban a tűzoltásnál a vízmennyiség ma már sokkal lényegesebb, mint a víznyomás, különösen mint a sztatikus víznyomás. Az általános érvényű tűzrendészeti szabályok megkövetelik, hogy a sztatikus hálózati víznyomás a legmagasabb párkány felett 10—15 m-rel legyen. Ez az előírás abból az időből származik, amikor a tűzoltás még legtöbbször közvetlenül a hálózatról történt. Ma már minden gyárban olyan korszerű tűzoltó berendezések vannak, amelyek a tűzoltáshoz szükséges nyomást önmaguk is elő