Vízügyi Közlemények, 1957 (39. évfolyam)

3. füzet - IV. Babos Zoltán: A mértékadó bevizi hozamok Szeged környékén

214 Babos Zoltán A völgyek viszonylag nagy esése miatt a medreket bukókkal kell lépcsőzni. Ezek a bukók általában zsilipekkel is el vannak látva, miáltal egyrészt a lépcsőzetesen egymás felett fekvő terepteknők öntözésszerűen eláraszthatok, másrészt ezekben a természetes tározóterekben a belvizek visszatarthatok és fokozatos leeresztésük kézben tartható. A vízgyűjtő északi részének fő vízlevezető medre az Algyői-főcsatorna, melyet 1930/36-ban építettek. A főcsatornához tartozó belvízcsatorna-hálózat sűrűsége 1948-ban 0,17 km/km

2 volt és teljes kiépítés után 0,41 km/km

2-re fog növekedni. A tárgyalt terület déli részének nincs olyan főcsatornája amely egyesítené magában a kapcsolatos vízgyűjtőről összefutó csapadékvizeket. A Nagyszéksóstói-. Madarásztói- és Kancsaltói-csatornák vizeit az 1881. évben épített Paphalmi-csatorna vezeti le a gyálai Holt-Tiszába, melybe közvetlenül torkoljanak be a Sárosvölgy, Bodomrét és a Matyér vizei. Az önmagában zárt gyálaréti öblözet belvizeit szivattyútelep emeli át ugyancsak a Holt-Tiszába. A Holt-Tiszában összegyűlő vizeknek a Tiszába való gravitációs levezetésére szolgál a lúdvári 2,0 m belső átmérőjű beton csőzsilip. Magas tiszai vízállások idejében a belvizeket a lúdvári szivattyútelep 2x2 m

3/s teljesítő képességű, gőzgéphajtású egységei emelik át a Tiszába. A telep tehermentesítésére építették 1941 év őszén a Martonos-paphalmi csatornát, amely Röszkénél ágazik ki a régi Pa/>/ra//m'-csatornábóI és jugoszláv területen át a megmaradt régi tiszai árvédelmi töltésbe ágyazva, magasvezetésű medrével gravitációsan vezeti le a belvizeket a Tiszába. Ennek a fontos árapasztó csatornának a vízvezető képessége szélső esetben 4 m

3/s és 8,20 m magas tiszai vízállásig tud feladatának eleget tenni. A déli vízgyűjtőrész belvízcsatorna-hálózatának sűrűsége teljes kiépítés után 0,53 km/km

2 lesz. A vízgyűjtőterület vízrendszeréhez az említett vízmedreken, illetve csatornákon kívül hozzátartoznak még azok a vízállások és tavak, amelyek — a vízfolyásokhoz hasonlóan — ug\

rancsak időszakos jellegűek. Legnagyobb a szegedi Fehértó, melynek kereken 2600 kat. hold területén 1933 óta 1450 kat. hold kiterjedésű tógazdaság üzemel. Megemlítendők még a Széksós-tavak, a Madarásztó, valamint a gyálai Holt-Tisza. Megjegyezhető, hogy a Fehértó kereken 10 millió m

3, a gyálai Holt-Tisza mintegy 4 millió m

3, a Nagy- és Kisszéksóstó együtt mintegy 1,5 millió m

3, a Matyér természetes medre ugyancsak 1,5 millió m

3, a Madarásztó medencéje pedig kereken 0,5 millió m

3 vizet tud befogadni. A vízrendszert vázlatosan az 1. ábra tünteti fel. Yízjárási viszonyok Ebből a szempontból határozott különbséget kell tenni a vízgyűjtőterület nagyobbrészt még rendezetlen mai, valamint jövőbeli, rendezett állapota között. Ma domborzatilag számos völgyeletre szabdalt a vidék, és a völgyeletek mindegyikét keresztirányú buckák tagolják változatos mélységű vízállásokra, medencékre. A medencék részben már egymásba olvadnak, sőt egyes völgyekben a megépített csatornák folyamatosan összekötik és vízmentesítik őket. A rendszeresebb vízrendezés megindítása előtt csapadékos időszakokban e többé-kevésbé lefolyástalan, legtöbbször szikes fenekű medencékben összefutottak a felszíni vizek, amelyek utóbb lassan elpárologtak, oldott sóik pedig elszíkesítették a talajt. A csapadéknak tehát csak ismeretlen mennyiségű része folyt le a vízmedrekben, illetve a kiépített belvízcsatornákban.