Vízügyi Közlemények, 1957 (39. évfolyam)

1-2. füzet - IV. Kovács György: A tiszaburai mérnökgeológiai vizsgálatok értékelése

Mérnökgeológiai vizsgálatok 107 amelyben a létrejövő áramlást hidraulikai számításokkal nyomon követhetjük, és így a jellemző fizikai mennyiségek nagyságrendjét meghatározhatjuk. A második tiszai vízlépcső tervezett duzzasztási szintje az öntözési idényben •88,50 m, a téli félévben pedig 88,00 m A. f. A talajvíz felé irányuló áramlást létrehozó víznyomás tehát időben állandónak tekinthető ; a vízmozgást számításainkban permanensnek tételezhetjük fel. Teljesen sztatikus szemlélet alapján arra a következtetésre juthatnánk, hogy a talajvíz szintje kiegyenlítődni törekszik a duzzasztási szinttel, és — bár időben eltolódva -— mindazokon a területeken, amelyek a duzzasztási szint síkja alatt helyezkednek el, vízfelfakadás várható. Több kutató is kimutatta azonban, hogy ez a teljesen sztatikus állapot a duzzasztás hosszú időn át történő fenntartása esetén sem következik be, mert a talajvízszint megemelkedése folytán növekszik a talaj és a növényzet párologtatása és ez egyensúlyt tart az állandó talajvíz-hozzááramlással. Azok közül, akik a kérdést a Tiszavölgy viszonylatában vizsgálták, Lampl Hugó, Mosonyi Emil és L. A. Eliava [1 | nevét emeljük ki. Megfigyeléseik figyelembevételével és további kútadatok részletes vizsgálata alapján Juhász József matematikai alakban is meghatározta a folyó felől táplált és a párolgás által megcsapolt talajvízszin helyzetét [2]. Az általa javasolt számítási módszerrel a Tiszabura—Tiszafüred közötti öblözetben a víztartó réteg helyzete és talajfizikai jellemzői alapján a duzzasztás számított távolhatása 2500—3000 m, bár ez a hatás az utolsó 1500 m-en már elenyésző. Célunk nemcsak a távolhatás kutatása volt, hanem mennyiségi adatokat is meg akartunk határozni, ezért vizsgálatainkat ilyen irányban folytattuk tovább. Első lépésben a sztatikus állapotot tételeztük fel, hogy ilyen módon nagyobb biztonságot érjünk el és csak azután finomítottuk számításainkat a párolgás hatásának a figyelembevételével. Az öblözet felszíne mintegy 2—3 m-rel a duzzasztott vízszint alatt fekszik. A fúrások 10—12 m mélységben mindenütt vízrekesztő réteget tártak fel. E fölött átlag 8 m vastag aprószemű homokréteg helyezkedik el, amelynek szivárgási tényezője 10~

3—10~

4 cm/s, bár volt olyan minta, ahol 10~

5 cm/s-ra csökkent. A víztartó réteg fedője átlagosan 3 m vastag, változatos összetételű, agyagos, iszapos öntés. Ez a réteg a homokhoz viszonyítva vízrekesztőnek minősíthető. Az áramlás tehát a folyó felől átlag 8 m, legfeljebb 10 m vastag, alul-felül zárt rendszerben történik. A beáramló víz szintje a duzzasztási szinttel kiegyenlítődni igyekszik, és így a fedőréteg alsó síkjára a vízszintkülönbségnek megfelelő víznyomás hat. IIa a homokréteget semmi meg nem csapolja, a nyomásvonal késleltetve ugyan, de a duzzasztás szintjében alakul ki. Megcsapolás esetén az elvezetett vízhozam szállításához szükséges esés mértékében csökken a fedőrétegre ható nyomás. A szélsőséges esetben lehetséges sztatikus nyomás vonala kijelöli azokat a helyeket, ahol a nyomás megközelíti vagy meghaladja a fedőréteg súlyát és így hidraulikus talajtörés veszélye fenyeget (18. ábra). A talajvíz megcsapolási lehetőségei közül hármat vizsgáltunk részletesen, hogy megállapíthassuk a belvízgyűjtő rendszerben várható szivárgó vízhozam nagyságrendjét. Természetes felszíni megcsapolás ott alakulhat ki, ahol a vízvezető homokréteggel összefüggő futóhomok a felszínre bukkan. Ezeket a helyeket a földtani térkép alapján határoztuk meg. A topográfiai adottságok alapján azonban megállapítható volt, hogy ezek a természetes megcsapolások nem befolyásolhatják