Vízügyi Közlemények, 1956 (38. évfolyam)

1. füzet - II. Rácz Iván: Átmetszéses mederszabályozások a Rábán

Átmetszések a Rábán 37 Az 1953. évi felmerések azt bizonyítják, hogy a sárvár-győri folyószakasz hossza már 87,15 km, tehát kh. 60 év alatt — több, időközben készült átmetszés ellenére is — 4%-kal növekedett. Az árvíz és jéglevonulás szempontjából mindez hátrányos, ezen kívül a folyó mentén épült műtárgyak, árvédelmi töltések, hidak, utak, zsilipek, mederszabályozási művek biztonságát is veszélyezteti. A lemélyülés és feltöltődés ellen, amely a vízállásokból kimutathatóan az átmetszések befejezése óta állandóan tart, és előreláthatóan még sokáig nem szűnik meg, folyamszabályozási eszközökkel gazdaságosan alig tehetünk valamit. Csak a káros következményeket előzhetjük meg : a kimélyülés helyén a hidak és egyéb műtárgyak mélyebb alapozásával, a feltöltődés helyén pedig a töltések ismételt magasításával. Több sikerrel akadályozhatjuk meg a folyó pályájának meghosszabbítására irányuló igyekezetét. Ezt a medernek, a kedvező vonalozás kialakulása utáni rögzítésével érjük el. A partokat azonban nem célszerű mindenütt rögzíteni, hanem arra kell törekedni, hogy a kimélyülő szakaszon a kanyargás növekedését a fenti sze

mpontok szerinti határokon belül elősegítsük. A fentiekből kitűnik, hogy a Rába szabályozásánál alkalmazott mederátmetszési módszer, fent vázolt hatásai miatt, nem tekinthető minden szempontból kielégítő megoldásnak. Mégis, a mai tervező mérnök is kénytelen néha a hordalék-, víz- és jéglevonulási viszonyok megjavítása érdekében mederátmetszésekhez folyamodni. Ezek az átmetszések azonban már csak korrekció jellegűek és csak jelentéktelen rövidülést okoznak. Az elmúlt évek során is több átmetszés készült a rábai mederszabályozási munkálatok keretében, amelyek közül hármat szándékozom részletesen ismertetni és az ott szerzett tapasztalatokat összefoglalni. Az építkezések során igyekeztem összegyűjteni és rögzíteni mindazokat az adatokat, amelyek véleményem szerint fontosak voltak vagy lehettek az átmetszés hatásának vizsgálata szempontjából. Az így összegyűjtött adatokból megkíséreltem leszűrni a hasonló esetekre érvényes törvényszerűségeket. Helyszűke miatt nem közöltem észleléseim és adatfeldolgozásaim teljes anyagát, hanem csak annyit, amennyi a dolgok megvilágításához elengedhetetlen. Mindhárom mederátmetszés azonos módszerek szerint épült. A megszokott megoldástól eltérően nem emeltük ki a vezérárok szelvényét egészen az építési kisvízszintig, hanem mintegy fél méterrel fölötte maradtunk a fenékkel (3—4. kép). Ez bizonyos megtakarítást eredményezett a földmunkában. Ezután nem vártunk a bizonytalan időben bekövetkezendő árhullámokra, hogy élő mederré fejlesszék a vezérárkot, hanem az amúgyis tervbe vett mederszabályozási művek ~ megfelelő részeit megépítve, elzártuk a régi medret, hogy ezáltal belekényszerítsük a folyó vizét az átmetszésbe. Avégből, hogy a vezérárokban keletkező sebesség lényegesen meghaladja az átmetszés fenékanyagának megfelelő határsebességet, és a hordalékmozgató erő tevékenységét mielőbb megindítsuk, keskeny, kb. 2 m fenékszélességű segédvezérárkot mélyítettünk le kézi erővel, a vezérárok fenékszintje alá. Ebben azután előbb érte el a vízoszlop azt a magasságot, amely az adott vízszínesés mellett a kritikusnál lényegesen nagyobb sebességet eredményezett. Ebből a segédvezérárokból fejlődött ki fokozatos kimélyüléssel és kiszélesedéssel az átmetszés, és végeredményben az új mederszakasz.