Vízügyi Közlemények, 1956 (38. évfolyam)

2. füzet - III. Arany Sándor: Belvizek öntözésre való felhasználhatósága a tiszalöki öntözőrendszerben

200 Arany Sándor szűnik, 2. mert a talaj anyagi sajátságainál fogva vízvezetésre és raktározásra alkalmas morzsás szerkezet kialakítására nem képes, 3. mert a talajpórusok vízzel annyira telítettek, hogy további vizet felvenni (illetve átereszteni) nem képesek és végül 4. mert a pórusok időszakosan (pl. téli fagy következtében) elzáródtak, s emiatt a víz nem hatolhat a talajba. Ezek a belvizek létrejöttének a legáltalánosabb esetei. Belvizek azonban olyan módon is keletkezhetnek, hogy a talajvíz szintje a környező területeken a talaj vízvezetéséből kifolyóan, vagy pedig öntözés révén — emelkedik, sőt esetenként a felszínre is jut. Ha itt megmarad, elmocsarasodás következik be. A belvizek utóbbi módon való létrejötte különösen káros folyamat, és ha gyakran megismétlődhet, az érintett területek elsósodása, majd elszikesedése a következménye. Ha ugyanis a talajvíz sói a felszínre, vagy pedig a felszín közelébe kerülnek, átalakíthatják a talajt (másodlagos szikesedés). Külfölden számos ilyen eset van. Ilyeneket sorol fel Jegorov [3]. Számos újabb megfigyelés vall arra, hogy az említett veszély Alföldünkön, különösen a rizstelepeken, és ott, ahol az öntözött területek víznormája nagy, fennállhat és helyenként valójában észlelhető. Ez a megállapítás nem jelenti azt, hogy a jelenség általános. Csupán a szórványosan máris, és esetleg egyre sűrűbben jelentkező veszélyre hívja fel a figyelmet. A megfelelő adatgyűjtés országszerte megindult. A belvizeknek a leírt módon való keletkezésére különösen nagy figyelmet kell fordítanunk, mert jelenleg nem szikes területek leromlását, elszikesedését, a már szikes területeknek pedig további minőségbeli rosszabbodását idézheti elő. A víz és a talaj kölcsönös hatása Ahhoz, hogy a talajon élő növényzet a vizet értékesíteni tudja, szükséges, hogy a felszínre került víz a talaj belsejébe hatolhasson és ott a növények részére felvehető módon raktározódjék. A talajba jutásnak legfontosabb feltétele az, hogy a talajmorzsák a víz mechanikai romboló és oldó hatásával szemben ellenállók legyenek. A talajmorzsák kolloidális kötőanyaga az ásványi és szerves kapcsolatú agyag-humusz anyag, amelyben — ha a kalcium az uralkodó — mind az ásványi, mind a szerves rész és mind a kettő kapcsolata a romboló és az oldóhatásokkal szemben ellenállóvá válik. Az ilyen talaj általában likacsos rendszert alkot és a talajmorzsák ilyenkor is csak abban az esetben bizonyulnak ellenállónak, ha nincsenek nagy mechanikai erők hatásának kitéve. Közismert, hogy azonos mennyiségű csapadéknak egészen más a hatása, lia aprószemű csendes esőképpen, vagy ha nagy cseppekben, heves zápor alakjában hull le. Az utóbbi esetekben mechanikailag is aprózódnak a talajmorzsák. A felaprózásban nemcsak a külső zúzó, hanem belső erők is részt vesznek. Az utóbbiak valószínűleg a pórusokba gyorsan behatoló víz által kiszorított levegő hirtelen megsokszorozódott nyomásából származnak. A pórusok rideg fala a nagy nyomásra megrepedezik, majd összetörik [2, 4]. Ha viszont a víz lassan hatol a talajba, egyrészt van ideje a levegőnek eltávozni, másrészt a vízzel lassan átitatódott pórusfalak anyagi sajátságai bizonyos mértékig megváltoznak : rugalmassá válnak és a rájuk ható nyomással szemben rugalmas ellenállást fejtenek ki. Ezért a morzsák a víz hatására nem hullanak szét. Ha a talaj kötőanyaga, melyet viselkedése alapján az adszorpciós humuszzeolit komplexussal azonosnak vehetünk, kalciummal telített, az ismertetett két-