Vízügyi Közlemények, 1956 (38. évfolyam)

1. füzet - III. Babos Zoltán: Talajbeton alkalmazása a vízi építkezésekben

Talajbeton a vízi építéseikben 87 kahely közelében megfelelő anyagot, betonfalat alkalmaztak. Utóbb vasbetonból és szádpallókból is készítettek szigetelőfalat, ezek a megoldások azonban már annyira költségesek, hogy csak a legjobban veszélyeztetett töltésszakaszokon, itt is csak korlátozott hosszúságban jöhettek szóba. Ilyenkor a rézsűburkolatok már gazdaságosabbak, viszont a Schmied-féle vizsgálatok szerint hatásuk legfeljebb félakkora, mint a belső szigetelő falaké. A belső szigetelőfalak általános alkalmazása csak akkor javasolható, ha sikerül a költségeit a többi megoldásé alá szorítani úgy, hogy emellett a védelmi rendszer megbízhatósága, biztonsága megfeleljen a korszerű követelményeknek is. Erre ma már megvan a lehetőség. Mivel a szigetelőfalaktól csak azt kívánjuk, hogy kellően vízzáróak legyenek, vagyis az átszivárgást nagymértékben csökkentsék, az eddig használt megoldásoktól eltérően a legtöbbször nagyon költséges agyagot vagy a betonmag homokos-kavics anyagát a helyszínen olcsón termelhető megfelelő földdel helyettesítik és talajbetont alkalmaznak. A talajbetonnal folytatott számtalan kísérlet tartósság (ismételt szárításnedvesítéssel szembeni ellenállás), szilárdság és vízzárás szempontjából gyakorlatilag teljesen kielégítő eredményekre vezetett és térfogatváltozás okozta káros hatások sem jelentkeztek. A talaj betonokra annyira veszélyes fagynak ebben az esetben egyáltalában nincs szerepe, mert még utólagos beépítés esetén is gondoskodni lehet arról, hogy a talaj beton szigetelőfalakat a szabad levegőtől legalább 80 cm vastag földréteg válassza el. Eszerint a nagyobb munkák esetén elvégzendő laboratóriumi vizsgálatokat elegendő különböző keverési arányok alkalmazásával a szilárdságra és vízáteresztőképességre kiterjeszteni. Ha valamely különleges okból fagyhatásra is kellene számítani, a kísérleteket felfagyási ellenállásra is el kell végezni. A töltéstestben épített szigetelő mag aránylag csak szűk határok közötti hőingadozásoknak van alávetve, ezért a zsugorodás-duzzadásból származó esetleges repedések kérdése csekély jelentőségű, tehát a talajbetonokkal szerzett eddigi tapasztalatok szerint nem szorul részletesebb vizsgálatra. Szilárdsági szempontból a talajbeton szigetelőfal vastagságát a szivárgó víz nyomására kell méretezni. Ezzel kapcsolatban a beépítendő anyag jellemző adatait (E — rugalmassági modulus, e = hézagtényező, С = kohézió, cp = súrlódási szög) laboratóriumi kísérletekkel kell meghatározni. A szilárdsági követelmények kövérebb keverékkel és vékonyabb fallal, vagy soványabb keverékkel és vastagabb fallal is teljesíthetők. A helyes és leggazdaságosabb megoldást a helyi adottságok döntik el. Mivel a múltban gyakran használt ferde szigetelőfalakban az elkerülhetetlen talajmozgások miatt nem kívánatos igénybevételek, elváltozások, repedések keletkezhetnek, csak függőleges tengelyű szigetelőfalakat építsünk a töltés tengelyében, vagy a vízfelőli koronáéi függőjében. Az elérendő cél szempontjából a legfontosabb kérdés a talajbeton vízzárósága. Gyakorlatilag vízzárónak tekinthetők azok az anyagok, amelyeknek vízáteresztőképességi együtthatója Í'á7 X 10"

7 cm/s, azonban a töltések vízzáró részeiben a A- = 10~

4 cm/s értékű anyagok is megfelelők lehetnek. Kezdi Árpád szerint к = 10~

6 cm/s alatt a talajok gyakorlatilag vízzárónak minősíthetők, ezért a szigetelőfalak szempontjából is ezt tekinthetjük mértékadónak. IIa különböző к tényezőjű rétegekből felépített rendszerről van