Vízügyi Közlemények, 1954 (36. évfolyam)

1. szám

22 Pichler János elérje a 0,9 — 1,0 km/km

2-es átlagot, miután egyes belvízrendszerekben — mint pl. a borsod—hevesi öblözetben — a fajlagos hossz csak 0,11, míg a Berettyó — Fehérkörös közén 1,37 km/km

2.' A fenti csatornahosszakban csak a főcsatornák, valamint az első- és másodrendű belvízcsatornák szerepelnek, mivel a hozzájuk csatlakozó árkok létesítése és fenntartása az egyes gazdaságok feladata. Ezeknek az árkoknak a Vízügyi Igazgatóságok kezelésébe való átvételéről mindaddig nem lehet szó, amíg a jelenlegi csatornahálózat teljes kiépítése nem történik meg, és rendszeres fenntartási költségük nincs biztosítva. Az egyes öblözetek lefolyási tényezőjének és a fajlagos vízszállításnak meghatározására a 40-es évek belvizei után a Vízrajzi Intézet, és különösen dr. Bogárdi János végzett tanulmányokat, amelyeknek eredményei a 30—50 1/s.km

2 vízszállítási értékek körül csoportosultak. A tervezett nagy belvízi beruházás minél szakszerűbb, gazdaságosabb kivitelének biztosítása végett az Országos Vízügyi Főigazgatóság megbízásából külön szakértőbizottság foglalkozott a korszerű belvízrendezési irányelvek és a fajlagos vízszállííás megállapítására vonatkozó módszer kidolgozásával. A bizottság vezetője Salamin Pál egyetemi docens, a műszaki tudományok kandidátusa, és tagjai: dr. Réthly Antal (meteorológia), dr. Di Gléria János (talajtan), dr. Halász Miklós (mezőgazdaság) és Ziegler Károly (vízépítés). A bizottság munkája lehetővé teszi az egyes öblözetek fajlagos vízszállításának mind az elmélet, mind a gyakorlat' szempontjából megfelelőbb, a gyakoriság figyelembevételével való meghatározását. A lefolyás törvényszerűségeinek feltárására egyúttal két mintavizgyiíjtöierület berendezésének tervezése folyik. A lefolyási viszonyok megállapítására egyes öblözetekben csapadékíró műszereket, rajzolómércéket és vízhozammérő berendezések felszerelését irányoztuk elő. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság az újonnan kidolgozott belvízrendezési irányelvek figyelembevételével kidolgoztatja a belvízrendezés fejlesztésének tervét, éspedig a Vízügyi Tervező Iroda a belvízöblözetek vízgyűjtőterületének megállapítását, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet pedig 70 csapadékmérő állomás 50 évi adatának feldolgozását, a talaj- és agronómiai adatok összeállítását és ezek alapján az egyes öblözetek lefolyási tényezőjének és mértékadó fajlagos vízszállításának megállapítását végzi. Mindezek felhasználásával a tervezőintézetek és vízügyi igazgatóságok kidolgozzák az egyes öblözetek belvízrendezési tervét és megtervezik ezeknek keretében a szivattyútelepeket és egyéb műtárgyakat. A belvízrendezés fentiek szerinti fejlesztésének költsége a Tisza völgyében előreláthatólag 1600 millió forint. A költségeknek kb. 75%-a belvízcsatornák, tárolók és műtárgyak építésére, 25%-a a szivattyútelepek bővítésére és új berendezések létesítésére esik. Összehasonlításul emlékeztetünk arra, hogy az 1940—42-es évek belvízkára, csak mezőgazdasági vonalon, mintegy 150 000 vagon búzával, vagyis — 80 Ft/q egységárral számítva — 1200 millió "forinttal volt egyénértékű. Ennek az egyetlen nedves ciklusnak mezőgazdasági kára tehát a tervezett fejlesztés költségeinek 3/

4-ére rúgott. Amellett a mezőgazdasági káron kívül még súlyos károk voltak építményekben és a közlekedési hálózatban is ! A fenti összeg kb. 25%-kal nagyobb az Ihrig Dénes és Kováts D. Géza által az Országos Vízgazdálkodási Hivatalban 1950-ben készített távlati keretterv ötnegyed milliárdos költségösszegénél. Kováts D. Géza fejtegetései szerint ezek az értékek nagyságrendileg megfelelnek a vízügyi műszaki szolgálat 1946. évben készített beruházási tervében foglalt belvízvédelmi előirányzatnak. Az új terv