Vízügyi Közlemények, 1954 (36. évfolyam)

1. szám

A belvízrendezés fejlesztése 11. Hazánk éghajlata szárazföldi jellegű, azonban az óceáni légáramlatok hatása is erősen érvényesül. Ennek következtében az esős és száraz évek bizonyos időközönként váltják egymást. Hatolykai Pap István a szegedvidéki vízrendezésről írt tanulmányában az 1871-től 1942-ig terjedő időszakban 21 éves periódusokat állapít meg, amelyeken belül 6—7 évig tartó nedves és 14—15 évig tartó átmeneti időszakok következnek egymás után. A tapasztalat szerint a belvizek ismétlődésére jellemző, hogy az elmúlt négy évtized alatt az évek kb. 1/

3-ában súlyos, ^-ában közepes belvízkár volt, 1/

3-á

ban pedig nem volt számottevő belvíz. A belvizeket majdnem mindig közvetlenül a csapadék okozza. Keletkezésüket a csapadék nagyságán és eloszlásán kívül az illető terület domborzati viszonyai, a talaj vízbefogadó és vízvezető képessége, a párolgás, a növényzet stb. befolyásolja. Csapadék szempontjából a Tiszavölgy belvízártere, különösen a Sajó és Körös torkolata között, hazánk legszárazabb része. Az évi csapadékmennyisége itt 50 éves átlagban 550 mm alatt van (2. ábra). Az ártér többi részét a 600 mm-es csapadékvonal határolja. Csak a környező hegyvidéken nagyobb a csapadék, eléri a 8—900 mm évi átlagot is. A téli félév 50 éves csapadékátlaga 200—230 mm körül mozog, míg a Dunántúlon 250—300 mm. A belvizet előidéző hosszabb csapadékokat vizsgálva azonban megállapítható, hogy a csapadék évi átlagának csekély volta ellenére a Tisza völgyében éppen úgy előadódnak nagyobb, sőt rendkívüli csapadékok, mint az ország más helyén. így például 1952 szeptember elejétől 1953 január 10-ig a Tiszavidéken 400, sőt egyes helyeken 500 mm esett le, míg az ország többi helyén csak 200 mm körüli csapadék volt. Domborzat szempontjából jellemző, hogy az alsó tiszaszakasz és a Hármaskőrös ártere a 80—85 m A. f.-i szint alatt van, a Tisza középső szakaszáét а 90 m-es, a felső szakaszét a 100 m-es szintvonal határolja. Ez a Tisza legnagyobb árvizének szintje alatt fekvő belvízártér. A külvízárteret a Tiszavölgyet övező törmelékkúpok lejtői alkotják. Ezek közül a dunai törmelékkúp 110 m A. f. magasságról lejt a Szeged—Csongrád közötti tiszai mélyedés felé, a marosi törmelékkúp a belvízártér keleti szélén 100 m A. f.-ről ereszkedik az Alsó-Tisza és a Körösvölgy felé, a Mátra és a Bükk törmelékkúpja az ártér szélén 110 m A. f. magasságú, míg a nyírségi homokdomb vizei 150 m-es magasságról szaladnak le északra a felsőszabolcsi öblözet, nyugaton a Hortobágy, délre a Berettyó és keletre a Kraszna völgye felé. A kb. 40 km széles ártéren az átlagos terepesés 10—25 cm/km. A síksági jelleg és a talajszerkezet teszik a Tisza völgyét jellegzetesen belvizes területté. A hazai talajok (3. ábra), Kreybig Lajos adatai szerint, 150 cm mélységig 0 és 350 mm között változó csapadékmennyiséget tudnak a növények által hasznosítható módon tárolni. Kreybig aTiszántúl vidékét, talajfajtáinak megfelelően, hét tájegységre osztotta, éspedig : Nyírség, a debreceni löszhát, Hortobágy, a Berettyó és Körösök vidéke, a Tisza közvetlen völgye, a szolnoki löszhát és a békés-csanádi löszhát. A Tisza jobbpartján elterülő belvízárterek nagyrészt a Tisza közvetlen völgyében fekszenek, csak a Zagyvától délre fekvő belvízgyűjtők terjednek ki a duna-tiszaközi homokhátra és a Zagyvától a Sajóig terjedő vízgyűjtők tartoznak a mátra-bükkaljai vályog- és agyagtalajok tájegységéhez. Kreybig megállapítása szerint a legnagyobb vízbefogadóképességüek (400—600 mm/m

3) a középtiszai