Vízügyi Közlemények, 1954 (36. évfolyam)

2. szám - III. Dr. Lászlóffy Woldemár: A fajlagos lefolyás sokévi átlaga Magyarországon és a hidrológiai hossz-szelvények

_ A fajlagos lefolyás Magyarországon 151 átlagának értekét, majd az így kapott értékeket térképen felrakva, szerkesztettük a 2. ábrán feltüntetett izometrikus vonalakat. Ennél a munkánál természetesen a domborzatot és a lejtők égtájak szerinti fekvését is figyelembe kellett venni, amiért alaptérképül a Dunavölgy 1 : 1 ООО 000 méretarányú szintvonalas térképét választottuk [12], továbbá állandóan szem előtt tartottuk a már említett csapadékeloszlási térképet, sőt még az évi izotermák erre a célra szerkesztett térképét is. A bevezetőben említett területre elkészült térképet kiegészítettük Szlovákia Dub O. által szerkesztett hasonló, de közvetlenül mért lefolyási adatokra támaszkodó térképével [13]. Ennek a térképnek az ^zometrikus vonalai jól csatlakoznak az általunk szerkesztett görbékhez, ami a Lángbein-féle függvényábra választásának helyessége mellett szól. A 2. ábra nyugati, alpesi jellegű részein célszerűnek látszott a Coutagne-féle összefüggések mellett megmaradni. A fajlagos lefolyás sokévi átlagát feltüntető térképünk alapján elvileg bármely vízfolyás tetszőleges szelvényében meghatározhatjuk az eszményi középvízhozamot. Ha planiméterrel megmérjük a kérdéses szelvényhez tartozó vízgyűjtő különböző fajlagos t], lefolyással jellemzett részeinek /, területét, a keresett középvízhozam <2 =£/,<7,-/1000 K/s] (3) ill. a szelvény fajlagos vízhozamának átlaga q = E f

t q, /Г f, [l/s.km

2], ahol /, km

2-ben, q, liter/s.km

2-ben értendő. Az így kapott adatokat a vízfolyás szelvényezésének megfelelően (a pálya függvényében) felrakva és összekötve, a középvizek, ill. a fajlagos középvízhozamok hidrológiai hossz-szelvényét kapjuk. Az ilyen hossz-szelvényről a vízfolyás tetszőleges szelvényében leolvasható a középvízhozam, ill. a fajlagos vízszállítás (3. ábra). Egyről nem szabad azonban megfeledkezni. Azéghajlaíi adatokból megállapított fajlagos vízhozamok, amelyeket a térképről leolvashatunk, többé-kevésbbé eltérnek a tényleges vízhozamtól, mert módszerünk nem veszi és nem is veheti figyelembe a domborzat, a földtani viszonyok és a növénytakaró hatását a lefolyás alakulására. Ezt különös nyomatékkal hangsúlyozza Budüko, amikor a fentebb ismertetett módszerével meghatározott lefolyási magasságot „az éghajlati tényezőknek megfelelő elméleti lefolyásnak" nevezi (klimatieseszkij szíok), amely a vízhozamstatisztika alapján számított tényleges lefolyási magassággal összehasonlítva éppen a domborzat, a földrajzi viszonyok és a növénytakaró befolyásának esetenkinti kimutatására ad lehetőséget. Ilyen célból készítette egy másik szovjet geográfus : L'vovics M. I. az első, Földünk egész felszínére vonatkozó lefolyási térképet 1945-ben, amelyre Langbein is hivatkozik [14]. De ha szem előtt tartjuk az alábbi táblázatot, amely az előbb említett természeti tényezőknek a felszíni lefolyást módosító hatásáról ad áttekintést, mindig tudni fogjuk, hogy milyen értelemben kell módosítanunk a térkép alapján meghatározott vízhozamértékeket. Minden olyan tényező, amely lassítja a felszíni lefolyást, növeli a párolgás lehetőségét és ezáltal csökkenti a fajlagos vízhozamot. A II. táblázat alapján tehető qualitativ jellegű megállapításaink mennyiségi értékelését megnehezíti, hogy egyszerre több, és gyakran ellentétes hatású tényezőt "kell számbavenni. A becslésben ezért nagy szerepe van a tapasztalatnak és hidrológiai érzéknek. Minél nagyobb vízgyűjtőterületről van szó, annál inkább valószínű, hogy az ellentétes értelmű hatások ellensúlyozzák egymást és a térkép alapján megállapítható hozam megközelíti a valóságot. Kis vízgyűjtőterületek esetében azonban a térkép adatait — főként a földtani tényezők áttekinthetetlensége esetén — már fenntartással kell használni. Vannak területek — elsősorban a karsztvidékeken —, ahol semmiféle spekuláció nem segít, mert a domborzat alapján kijelölhető vízgyűjtőterület nem