Vízügyi Közlemények, 1953 (35. évfolyam)
2. szám - IV. Illés György: Mesterséges karsztvízmegcsapolások
272 Illés György » nyomást. Egy-egy idomdarab súlya 25—30 kg szokott lenni. Az idomdarabok előnye a téglafalazattal szemben a nagyobb szilárdság és a kisebb habarcsszükséglet, valamint a párhuzamos hézagok révén a jobb felfekvés. A felszíni vizek beszivárgásának megakadályozása érdekében az. akna felső 10—15 m-es szakaszát mindenképpen megokolt döngölt betonnal burkolni» és belső simítással ellátni. Szelvényváltozásoknál mindig döngölt betont alkalmazunk. Az akna vízalatti részei — beleértve a vízszint alatti gépházat is — a legkényesebbek, mert ezeknél igen jó vízzárást kell elérnünk. A szivattyúk és a vízalatti szerelvények biztonságos működése az akna ezen részének helyes megépítésétől függ. A tökéletes vízzárás érdekében először döngölt betont építünk rá a nyers kőzetre. A jól kiszárított betonfelületre azután szigetelést teszünk, majd ezen belül a telje« víznyomásra méretezett vasbeton védi egyúttal a szigetelést is. Ugyanezt az eljárást alkalmazzuk a gépháznál. A vízzárást nagymértékben növelhetjük a beton helyes elkészítésével. Ezeknek a részeknek a betonozásához dolomit vagy mészkőzuzalékot ne használjunk, csak folyami kavicsot. A cementadagolás 300—350 kg/m 3, amelyből 50—60 kg a jobb vízzárás előmozdítása érdekében trasz lehet. A jó vízzárást, a jó bedolgozást, a gyengén plasztikus beton alkalmazásával érjük el. A vízalatti vágatok a karsztvízművek tulajdonképpeni vízgyűjtői, a műtárgy többi része csak a víz elszállítását szolgálja. Ha egy 3—100 m hosszúságú táró kihajlása után gondosan szemügyre veSszük az oldalfelületeket, igen változatos kép tárul elénk. A kőzetösszetétel sokszor méterről-méterre változik. Különösen a vetők mentén laza a kőzet, a hasadékok, vízfakadási helyek egész sorát látjuk, másutt egészen tömör még a dolomit is, bár ezeken a tömörebb részeken is találhatunk jelentős hasadékokat. A mészkő lazább, széteső struktúrájára nem tudunk példát az építési gyakorlatból, ennél a tömör mészkőbe „vájt" járatokkal, illetve jól kimutatható élesvonalú törésekkel kell számolni. A mállottabb dolomitrészeknél néha tapasztalunk egyenletes felületi szivárgást, ez azonban ritka eset és átmeneti jellegű. A vizet a dolomit is mindig repedésen, hajszálrepedésen át adja. A tartós leszívás után az oldalfalakon át való vízbeömlés megszűnik és eltűnik a fölevíz is. Ez természetes is, hiszen a táró leszívó hatása következtében a depressziós szint feletti részek üregei kiürülnek és a leszívási görbe közel a tárótalphoz kapcsolódik. Hosszú leszívás után is lehetnek fakadási helyek, amelyek tovább is tartósan adják a vizet az oldalon vagy a főtében, ezek azonban távolabbi víztömegekből, zárt járatreudszeren át táplálkoznak. A tárók burkolásával a kőzetösszetételhez és a fakadások megjelenési formájához kell alkalmazkodnunk. Ezért nem lehet egyetlen burkolási mód mellett állást foglalni, hanem a táróhajtás során szelvényről-szelvényre kell meghatározni a burkolás módját. Egyes részek burkolás nélkül maradnak, másutt nem kerülhetjük el a felületek teljes elzárását. A tárók legnagyobb része azonban csak részleges burkolatot kap, a szükséghez mérten. A szilárdsági és vízvezetési szempontból egyaránt legkedvezőbbnek mutatkozik itt is az előregyártott elemek alkalmazása. Burkolatlanul csak a szilárd, nagyobb tömbökben összefüggő kőzetben hagyhatjuk az oldalfalakat, esetleg csak a főtét látjuk el boltozattal. Döngölt betont csakis akkor használjunk, ha ez elkerülhetetlenül szükséges. Az előregyártóit elemek — a végleges tárószelvény figyelembevételével — itt is betonból, vagy vásbetonból készülhetnek. A szokásos szelvényalak kör vagy ellipszis. A körszelvény előnye, hogy egyetlen elemfajtából elkészíthető és a legkedvezőbb a szilárdsága, de rossz a helykihasználás. Az ellipszis-alakkal jobban megközelíthetjük a kitörési szelvényt, a szilárdsági viszonyok valamivel kedvezőtlenebbek és kétféle idomdarab szükséges. \ \
