Vízügyi Közlemények, 1953 (35. évfolyam)

2. szám - IV. Illés György: Mesterséges karsztvízmegcsapolások

'262 Illés György Míg a kafsztkutaknál 1,5 —1,8 m között változhat az akna átmérője, itt legalább 2 m-ben kell megállapítanunk a burkolt belső átmérőt. Nagyobb aknáknál ez a méret 3,5 m-ig is felmehet. A termelőszivattyúkat a vízszint felett kialakított szivattyúházban helyezik el s ez esetben legfeljebb 5—6 méter leszívást érhetünk el. Az aknák ezen fajtáját ezért kis leszívással működő aknának is nevezzük. Ilyen műtárgy építése mellett akkor döntünk, ha a kutatás során kedvező vízhozzáfolyási lehetőségeket állapítottunk meg. A gépház padozatszintje a megütött karsztvízszint felett 1,5 m-rel szokott lenni, mivel több évtized megfigyelései azt bizonyították, hogy a karsztvízszint ingadozása a néhány méter értékét az esetek legnagyobb részében nem haladta meg. A kis leszívással dolgozó aknákat is úgy kell kialakítani, hogy a vízszintváltozás szeszélyét a lehetőséghez képest ki tudjuk küszöbölni. Ennek elérése érdekében a karsztvízszint alá mélyíiett gépházat kell építeni. A gépház megközelítése itt — a később ismertetendő vízalatti gépháztól eltérően - az akna vízszint feletti részéből történik. A motorok a párás légtér miatt teljesen zárt, bángaszigeíelésű kivitelben kell, hogy készüljenek. A szivattyúk vízszintes tengelyű körforgó szivattyúk lehetnek. A motorok indítása történhet a gépházból, de végezhető a térszintről is. A lejáró akna függőlegesében építjük meg a tulajdonképpeni vízgyűjtőt. Ezt a 8—10 m mélységű aknát úgy burkoljuk, mint a karsztkutakat. Ä karsztvízszint alá mélyített gépházat vízzáróan építjük és a vízalatti vágatrészhez vezető lejáratot is úgy zárjuk el, hogy a tiszta karasztvizet szennyeződés ne érhesse. Az aknában és a gépházban összegyűlő csurgalékvizet kis betonozott zsompban fogjuk össze, ahonnan külön szivattyúval emeljük ki a térszintre. Az eddigi gyakorlat során a vízszint alatti aknarészt nem a lejáróakna függőlegesében, hanem azzal párhuzamosan, a gépházzal ellentétes oldalon mélyítették le. Hátránya volt ennek a megoldásnak a mélyítésnél szükséges többszöri átrakodás és az esetleges későbbi mélyítés nehézkes volta, amikoris a gépházat részben el kellett bontani és a mélyítés tartamára ideiglenes gépházat kellett építeni. 4. A kedvezőtlen tapasztalatok miatt ma már a legritkább esetben építjük az előbb leírt aknatípust. Ezzel ugyanis csak kis leszívást tudunk elérni, aminek folytán • csak kisebb területet tudunk bevonni a vízutánpótlásba. Nem tudjuk a kis leszívással az időszakosan mutatkozó nagyobb vízigényeket kielégíteni, költséges az esetleges utánmélyítés és ki vagyunk szolgáltatva a karsztvízszintsüllyedés szeszélyének. A kis leszívással működő aknák helyett nagyrészt a 3. pontban ismertetetthez hasonló kivitelű aknát építünk, azzal a különbséggel, hogy a vízalatti aknarész mélysége 18-20 m (4. ábra). Ha napi többezer m

3 vizet kell fakasztani, a karsztakna méretei megnövekszenek és belőle külön vízgyűjtő vágatokat kell kihajtani. Ilyen esetben a lejáró akna átmérőjét legalább 3 m-ben állapítjuk meg. Ha függőleges tengelyű szivattyúk használata mellett foglalunk állást, a gépház természetesen a karsztvízszint felett épülhet s itl helyezzük el a villamos hajtómotorokat. A szivattyúk részére nagyobb gépegységeknél külön tartólemezt kell építeni a vízszint alatti térségben. A szivatytyúknak nem kell feltétlenül vízmentesített térben lenniök, bár ez a kedvezőbb elrendezés. Mivel a hazai gyártású függőleges tengelyű szivattyúk általában 13 —14 m tengelyhosszúságig készülnek, ez a műtárgy legfeljebb 18—20 m vízszint alatti aknamélységig felel meg a víz kitermelésére. Az eddig ismertetett létesítményektől eltérően az akna vízalatti része itt a legtöbb esetben csak kis részét szolgáltatja az igényelt víznek, ezért a vízalatti oldalfalakat — elsősorban esetleges elöntés utáni víztelenítés megkönnyítése végett —