Vízügyi Közlemények, 1952 (34. évfolyam)
1. szám - II. Finály Lajos: A szennyvizek fertőtlenítése
Szennyvizek fertőtlenítése 35 A fertőtlenítés 9 mg/l klóradagolásnál 30 perc alatt még mindig majdnem teljesen végbement, 3 mg/l adagolás után azonban 4 óra múlva sem mutatott eredményt. E vizsgálatok mind kultúrából kitenyésztett baktériumokra vonatkoztak. A köpetben lévő baktériumok, valószínűleg a köpet anyagának burkoló, védő hatása következtében, ellenállóbbak. Más esetben tüdőkórház eleveniszapos biológiai tisztítóberendezéséből származó tisztított szennyvíz 10 mg/ klórozás után teljesen fertőtlenített volt. Scott és Perl 1927-ben végeztek kísérleteket a darabos szennyezésekkel kapcsolatban. Az 1,2 • 25 mm nyílású szűrőn átmenő szennydarabok fertőtlenítése szerintük 0,3 mg/l klórmaradék esetén már 10 perc behatási idő után bekövetkezik, de ajánlják legalább 15 perc behatási idő és 0,5 mg/l klórmaradék alkalmazását. Ugyanolyan klóradagolás mellett megfelelő ülepítés után a fertőtlenítés hatásának javulása nagyobb mértékű volt, mint a szennyvíz klórfogyasztásának csökkenése. Ha azonban a szennyvíz, kezelése során, rothadásba megy át, a klórfogyasztás a nagy mennyiségben elszaporodó rothasztó organizmusok és az oldatba menő szerves anyagok révén nagy mértékben megnő. Ilyen esetben ajánlatos a szennyvizet ülepítés előtt klórozni, amikor még friss. A klór hatása az, hogy a szennyvíznek az ülepítés során taló megromlását megakadályozza vagy legalább is hátráltatja. így például Dallas város derítőtelepén az Imhoff-medencék előtt való adagolás esetén ugyanannyi klórmaradék eléréséhez 30—75%-kal kevesebb klórra volt szükség, mint a medencék utáni adagolásnál. A csatornahálózatban is megindulhat a szennyvíz klórigényét növelő bomlás. Mariin^ városában megfigyelték, hogy a szennyvíz klórigénye a csatornahálózatban lefelé haladva 5,5 mg/l-ről fokozatosan nőtt, és közvetlenül a derítőtelepre való érkezéskor 11—35 mg/l-re emelkedett. Ugyanennek a szennyvíznek a klórigénye az Imhoffmedencéken való áthaladás után, a közben történt ülepedés ellenére is, minden bizonnyal a rohamosan folytatódó bomlás következtében, már 35—90 mg/l-re emelkedett. Megjegyezzük, hogy jelentős klórigényt képviselhet a szennyvíznek, vagy a csatornába bekerülő más vizeknek, például beszüremkedő talajvíznek, a szulfáttartalma. A szulfátokat a csatornában megtelepedő anaerobikus baktériumok kénhidrogénné, illetve szulfidokká redukálják, amelyek mohón kötik meg a klórt. A szennyvíznek a szennyvíztisztító-telepen való előzetes klórozásával kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy számos kísérlet és ellenőrzés eredménye szerint ez sem a leülepedő iszap rothadási folyamatát, sem a szennyvíz biológiai úton való továbbtisztításának lehetőségét nem rontja, sőt nem egy esetben előnyösen befolyásolta. Bach és Imhoff kimutatták, hogy a klór hatása megkönnyíti az elhalt részek kiöblítését a csepegtetőtestek biológiai bevonatából, és elősegíti a bevonat fellazulását. Az időnként előforduló erős túlklórozásnak is csak múló hatása volt megfigyelhető. Merkel egy lakótelep 1500 főre számított és több, mint 2900 fővel terhelt, oldómedencéből és csepegtetőtestből álló derítőtelepén az oldómedencéből kifolyc víz klórozását vezette be, 15—25 mg/l adagolással, úgy, hogy mindig legyen kimutatható klórmaradék. Az erősen túlterhelt csepegtetőtest szagterjesztése és eliszaposodása ennek következtében teljesen megszűnt. A csepegtetőtestről lefolyó vízben klórmaradék már nem volt kimutatható. A csepegtetőtest hatásfoka semmivel sem csökkent : amennyivel kisebb lett az előklórozás következtében a rávezetett víz BOI-e (122 mg/l helyett 117,6), ugyanolyan arányban csökkent a róla lefolyó vízé is (71,7-ről 69-re). 3*