Vízügyi Közlemények, 1952 (34. évfolyam)
2. szám - VI. Szígyártó Zoltán: Városi csatornahálózatok esővízkiömlőinek méretezése
Esövízkiömlők méretezése 263 vezetéken át annak (1—m)-szerese távozik tisztítás nélkül a befogadóba. A vízfolyás napi megterhelése tehát az előbbiekben feltételezett egyenes arányosság miatt ezen a helyen (0, + 0 2) (l-m) [g/nap] (9) teljes egy napos biokémiai oxigénigénnyel jellemezhető. A tisztítótelep felé távozó szennyvíz nem ülepíthető szennyeződésének teljes egynapos biokémiai oxigénigénye ezek szerint már csak (0 1-m) g/nap lesz. Ez viszont a tisztítótelep utáni szennyvízbevezetésnél jelent újabb terhelést. Ha a befogadónak az esővízkiömlő és a tisztítótelep közötti szakaszán az öntisztulás nem jelentős (és ez kisebb vízfolyásoknál mindig így van), akkor a biokémiai szempontból mértékadó határesetre felírható, hogy a két megterhelés összege épen egyenlő a befogadó megterhelhetőségével, vagyis (Oi + 0 2) • {l—m) + m-0 1 = О ahonnan (10) Ez az összefüggés megmondja tehát azt, hogy, ha a befogadóban az esővízkiömlő és a tisztítótelep között a vízfolyás öntisztulásával nem számolunk, akkor az esővízkiömlőhöz felülről érkező szennyvízmennyiségnek (a mindenkor érkező vízhozamnak) hányadrészét kell a tisztítótelep felé továbbvezetni. Nagyobb befogadóknál, ahol az esővízkiömlő és a tisztítótelep közötti öntisztulás számottevő lehet, a (10) képlet alkalmazása a biztonság javára szolgáló elhanyagolást jelentene. Ilyen helyeken azonban a szennyvíz a befogadó vízhozamához képest legtöbbször olyan csekély, hogy a vízfolyás öntisztító ereje teljes egészében fel tudná dolgozni (m-^O), ezért az esővízkiömlő alatt a csatornában bentmaradó szennyvízmennyiséget nem a (10) képlet alapján, hanem a továbbiakban közölt gyakorlati megfontolások útján határozzuk meg. A (10) képlettel kapott eredményeket tehát minden esetben bizonyos kritikai vizsgálat alá kell venni. Az a feltétel ugyanis, hogy az érkező napi vízmennyiségnek csak m-szeresét engedjük tovább a tisztítótelep felé, azt jelentené, hogy a tömény szennyvíz egy részét be'kellene bocsátani az esővízkiömlőn át a befogadóba. A gyakorlat azonban esztétikai és biztonsági okokból a száraz időjárásnakmegfelelő teljes szennyvízvízmennyiség ülepítését még akkor is előírja, ha a befogadó az ülepíthető szennyeződés bizonyos hányadát, vagy esetleg egész mennyiségét is oxidálni bírná. Csatornáinkat ugyanis — mindamellett, hogy a település várható fejlődésének figyelembevételével méretezzük őket — a napi vízmennyiségingadozás, az egyes előre nem látott építkezések vagy egyéb események miatt idők folyamán a száraz időjárásnak megfelelő előirányzott átlagos szennyvízmennyiségnél lényegesen több is terhelheti. Ilyen meggondolásokkal kétségtelenül elfogadhatóvá válik a gyakorlati tervezésnek az a szabálya, hogy az esővízkiömlők tervezésénél minden esetben legalább a száraz időjárásnak megfelelő átlagos szennyvízhozam kétszeresének a csatornában való továbbvezetésével kell számolni. A gyakorlat azonban gazdaságossági okokból a csatornában benthagyandó vízhozam felső határát is megszabja a száraz időjárásnak megfelelő átlagos szennyvízhozam ötszörösében. Kisebb befogadóknál ez a feltétel természetesen a biztonság rovására mehetne. Éppen ezért az utóbbi esetben а = 5 Q s z bentmaradó vízhozamra méretezett esővízkiömlőn át közvetlenül a befogadóba kerülő víz kisebbfokú ülepítését is előírják, m = 0 x+0 2-0 .0»
