Vízügyi Közlemények, 1952 (34. évfolyam)

2. szám - V. dr. Kessler Hubert: Karsztvizek feltárása

242 Kessler Hubert akkor, ha közvetlenül a felszínre emelné a vizet, ezért áramszünet esetében könnyebben menthető, elkoptatott lapátkerekei pedig könnyebben cserélhetők. A mélyítési munkálatok alatt természetesen csak flexibilis szívótömlőket használhatunk. Ez az egész munka egyik legkényesebb hibaforrása. A tömlők könnyen megsérülhetnek, levegőt kapnak és nem szívják fel a vizet. A szívótömlők karbantartására, megóvására igen nagy gondot kell fordítani. Ha a kívánt mélységet elértük, általában még vízszintes vízgyüjtőtárókat (vágatokat) kell kihajtani. Ezeknek a hossza többszáz méter is lehet, aszerint, hogy mennyi vizet akarunk kitermelni, és milyen a kőzet vízadóképessége. A szivattyúzási nehézségek ekkor már lényegesen csökkennek, mert az alsó szivattyút be lehet építeni, a flexibilis tömlőket pedig vascsövekkel lehet helyettesíteni és véglegesen be lehet építeni. A robbantások nem veszélyeztetik már közvetlenül a szivattyúberendezést és a szívófejbe sem kerülhetnek minduntalan zavart oko2ó kőzetszemcsék. A vízszintes tárót lehetőleg 3—4 méterrel az aknafenék felett kell indítani, hogy elegendő nagyságú vízgyüjtőzsompot kapjunk. A végleges kiképzésnél az aknának a nyugalmi vízszint alatti részét vízzáróan ki kell betonozni és a vízszintes táróban összegyűlő vizet szükség esetén el kell zárni az aknától. Ez a megfelelő hidrosztatikus nyomásra méretezett, bordázott és tömítőperemmel ellátott vaskapuval történik. Áramszünet vagy más szivattyúzási zavar esetében sem fenyegetheti a szivattyút veszély. A kapunak újbóli kinyitása előtt a táróban levő vizet egy, a kaput megkerülő csővezeték tolózárának kinyitásával kell leengedni. Az akna, de különösen az aknafenék kibetonozása egyike a legnehezebb feladatoknak. A betonozást felülről lefelé kell kezdeni. Gondoskodni kell az oldalt fakadó vizek elyezetéséről. Általában minél több szivárgót kell létesíteni, hogy a víz a betonozás alatt elvezethető legyen és ne gyakoroljon nyomást a még meg nem kötött betonköpenyre. Ha az oldalakat a fenékig lebetonoztuk, az egész vízmennyiség -alulról tör fölfelé. Ekkor következik a víz teljes kizárása. A fenékbetonozásra a következő eljárás javasolható. Az aknazsomp közepébe kb. 3 m hosszú, 309—400 mm-es, alul perforált csövet állítunk, amelynek felső végén tolózár van. A cső köré a zsompban alul nagyobb, felül kisebb köveket rakunk olymódon, hogy köztük lehetőleg nagy hézagok maradjanak. A zsompfenék ilymódon kb. 2 m magasságig feltöltendő. Á szivattyú szívócsöve a tolózáron keresztüldugva a perforált csövön át szívja az aknafenék vizét. Ez alatt a kőhányás tetején elkészíthető a vasalt fenékbetonlemez. Ha ez megkötött, a szívócsövet kihúzzuk és a tolószárat elzárjuk (6. ábra). A kőhányás helyett zsaluzott állást is készíthetünk. Az aknából kihajtandó vízgyűjtő tárónak lehetőleg kis, legfeljebb 5%

0 emelkedése legyen. Ez nemcsak azért fontos, hogy nagyobb táróhossz mellett se j veszítsünk depressziót, hanem azért is, mert ha meredekebb a táró, hirtelen vízbetörés vagy üzemzavar esetében az aknafenéken emelkedő víz hamarább zárja el a táróban dolgozók menekülési lehetőségét. Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy a mészkőnél lehetséges katasztrofális mértékű vízbetörések dolomitban nem várhatók. Mészkő •esetében mindig ajánlatos hosszabb előfúrásokat alkalmazni. Az oldaltáró irányát általában az előre kiszemelt vető szabja meg, ahol nagyobb vízjáratot remélhetünk. Ez különösen mészkőnél fontos. Dolomitban nem annyira vízvezető barlangot, kavernát keresünk, mint inkább töredezettebb, lazább szerkezetű szakaszokat, ahol a dolomit vízadóképessége nagyobb. Dolomitban sokkal ritkábbak a barlangok mint mészkőben. Ha nincsen támpontunk arra, hogy melyik irányban remélhetünk töredezettebb, vetőkkel átjárt szakaszokat, célszerű a karsztvíz áramlási irányára merőlegesen