Vízügyi Közlemények, 1950 (32. évfolyam)

3-4. szám - V. Szakirodalom

Stecher—Lászlóffy : Rozsda elleni bevonatok 25 í) állította, időnként kiemelte és újra visszahelyezte. Néhány hét múlva kiderült, hogy az ajánlott anyagok legtöbbje, — köztük ismert, erősen reklámozott és általában jónak tartott készítmények is, — használhatatlan, és 3 hónap elteltével már csak néhány készítmény közül kellett választani. A kísérletnél természetesen fontos, hogy a védőbevonatot a későbbi igénybevételnek megfelelő hatásoknak tegyük ki (vízminőség, hőmérsékleti viszonyok, levegő- és fényhatások). A védőbevonatok készítésére a) oldatokat és emulziókat, b) kenőanyagokat (pasztákat) és c) megolvasztott bitument használnak. Az oldatokat és emulziókat hidegen rákenik vagy szórópisztollyal rálövellik a védendő felületre. Az anyag megszáradása közben, az oldószer elpárolgásának következtében, a finom bitumencsöppek közt számtalan apró hézag marad. Tapasztalat szerint még a többszörös védőrétegek pórusai között is utat talál a víz a vashoz. A pórusok egyben a bevonat pusztulásának is kiindulópontjai. Ha mázolással készül a bevonat, az ecset nem fogja be tökéletesen a felület apró egyenletlenségeit. A bitumenhártya alatt kis légbuborékok maradnak és ha a védőréteg a nap sugarainak hatása alatt felmelegszik, a bezárt levegő kitágulva felpattantja burkát. Ezzel megindulhat a korrozió. Szórópisztollyal készült bevonatoknál levegőbuborékok nem maradnak a védőréteg alatt, de az oldóanyag elpárolgása folytán mégis keletkeznek benne finom pórusok és helyenként esetleg a vasfelületig érő járatok. A vízépítésben ezért mind nagyobb teret hódítanak a forrón készült védőbevonatok, noha — természetesen — drágábbak. A kenőkéssel (spachtni) •kezelhető anyagok használata nehézkes. Xagyobb felületek bevonásánál nem is jönnek tekintetbe. Az így felkent bevonat nem egyenletes és az egyenlőtlen hőtágulás következtében hamar elpusztul. A megolvasztott forró bitumen ecsettel Való felkenésénél épúgy, maradhatnak levegőbuborékök a bevonat alatt, mint a hidegen való mázolásnál. Ezért rendesen szórópisztollyal dolgoznak. De az üstből a szórópisztolyhoz vezető tömlőben az anyag lehűl, ezért megfelelően magasabb hőfokra kell melegíteni. így azonban könnyen megégetik, tönkreteszik, különösen akkor, ha hosszú tömlőt kell használni, amely különben is nehézkessé teszi a munkát. További nehézséget okoz, hogy a bevonandó felületnek teljesen száraznak kell lennie, mert másként a bevonat alatt vízgőz képződik, amely mindjárt tönkre is teszi a védőréteget. Hosszabb nyomóvezetékek védőbevonatának készítésénél a belső csőfelület megszárítása egyáltalán nem egyszerű feladat. A felsorolt nehézségek kiküszöbölése végett újabban hordozható szóróberendezéseket készítenek, amelyeket nem a nagy olvasztóüstből, hanem kisebb bitumentartányból táplálnak. A tartányból gáznyomással, villannyal fűtött tömlőn keresztül jut az anyag a szórópisztolyhoz. A gázt és a szórólevegőt is villannyal melegítik és az utóbbit a felület megszárítására is használják. A berendezés a bitumen túlmelegítését feleslegessé teszi és így a megégetés veszélyét kiküszöböli. Szűk és kényes helyeken, továbbá javításoknál olyan villanyosüzemű kis kéziszórókat használunk, amelyek maguk olvasztják meg a 3 mm átmérőjű zsinór alakjában beléjükvezetett bitumenanyagot. összehasonlító kísérletek, amelyeknél 10%-os sósav hatásának tették ki a különböző eljárással bevont horganyzott lemezeket, a következő eredményeket adták : 1. A hordozható, villamosfűtésű szóróval készült 1 mm-es bitumenhártya a 33 napig tartó kísérlet után sértetlen. Miután benzollal lemosták, a lemezen nem voltak foltok találhatók. 2. A régi berendezéssel forrón, szórópisztollyal készült bevonattal az eredmény ugyanaz, de a védőréteg kereken kétszer olyan vastag, mint az 1. esetben. 3. Hidegen, ecsettel készült kétszeres bevonat. A második mázolás 24 órával az első után történt. A védőrétegben gondos vizsgálattal apró légbuborókok fedezhetők