Vízügyi Közlemények, 1949 (31. évfolyam)

3-4. szám - VI. Szemle

256 :Szemle gium az egyesített Németalföld része volt, került sor az úgynevezett Zuid- Willemsvaart megépítésére, mely azonban a holland befolyás döntő volta következtében 's-Hertogenbosch és Doordrecht felé tartott. A közvetlen kapcsolat a Sebeidével csak Belgium önállósulása után valósult meg. A hajózás ekkor Liège tői Maastrichtig belga, majd holland területen a folyó mellett vonuló hegylánc lábánál létesített Liège—Maastrichti-csatornát, Maastricht alatt belga területen Bocholtig, és innen Rotterdam felé 's-Hertogenboschig holland területen a Zuid-Willemsvaartot, Antwerpen felé pedig a Maas—Scheide-csatornát használta. Maga a Maas, mely Maastricht és Maasbracht között a határt képezi a két ország között, ezen a szakaszon a hajózásnak éppúgy nem szolgált, mint Liège és Maastricht között, ahol medre előbb belga, majd holland területen fekszik. Ez a helyzet egyik fél számára sem volt kielégítő, és szinte szakadatlanul folytak tárgyalások egy mindkét ország érdekeinek megfelelő megoldás tárgyában. 1906-ban a Maas határszakaszának csatornázásáról, majd 1925-benaZuid-W illemsvaarthó\ Maasbarchtba, vezető csatornáról volt szó. Az utóbbi megoldás ügyében már megegyezésre is jutottak, de az aláírt megállapodást a holland szenátus nem ratifikálta, mert a holland-limburgi szénbányák feltárása óta a németalföldi közvélemény mind erősebben követelte a Maas-hajózás számára egy teljesen belföldi területen, a folyó jobbpartján tervbevett csatorna: a Juliana-csatorna megépítését. Ezt az egyoldalú megoldást a holland közvélemény már csak azért is pártolta, mert az illetékes tényezők úgy vélték, hogy Belgium a Jfoos-hajózás tekintetébén ki van szolgáltatva Hollandiának és nélküle — saját területén — azt nem oldhatja meg. Vagyis nem hittek abban, hogy Belgium rá tudja magát szánni a Maas völgyét balpart felől szegélyező hegylánc átvágására, hogy a csatorna a Maas vízrendszeréből átkelhessen a Démer völgyébe, vagyis a Scheide medencéjébe. (Hogy a hollandus körök állásfoglalását ez a meggyőződés befolyásolta döntően, annak rövidesen, mondhatni transcendens bizonyítékát adta a holland kormány. Már évek óta folyt az Albert-csatorna építése, mikor a hágai állandó nemzetközi bíróságnál perbe fogta Belgiumot azon a címen, hogy az 1863. évi megállapodások értelmében nincs joga ahhoz, hogy Liègenél a Maasból vizet vegyen ki az Albert-csatorna táplálása végett. A hollandusok álláspontját a bíróság nem tette magáévá és így nem következett be az a — valójában elképzelhetetlen — helyzet, hogy Belgium a teljesített hatalmas erőfeszítés után a csatornát jogi kényszerhelyzet miatt ne helyezhesse üzembe.) Két évvel azután, hogy a holland szenátus 1925-ben a Jl/aas-hajózás közös megoldására létrejött egyezményt elvetette, Belgium, pénzügyeit rendezvén, életrehívta a Nagy Közmunkák Nemzeti Bizottságát (Commission Nationale des Grands Travaux), amely 1927 végén állást foglalt egy teljesen belga területen létesítendő Antwerpen—

Zrtè</e-csatorna építése mellett. A csatornát 1350 tonnás hajók számára, lehetőleg gerinctartály nélkül gondolták el, és egyben 12 évre előre biztosították a megépítéséhez, valamint egyéb közmunkák keresztülviteléhez szükséges pénzügyi fedezetet. Mialatt a közigazgatási és pénzügyi előkészületek ekként érlelődtek, a ,,

Ponts et Chaussées" mérnökeinek egész raja tanulmányozta a tervezett csatorna műszaki kérdéseit, tobb változatot és különböző hossz-szelvényeket dolgoztak ki és megindultak a fúrások is, hogy megfelelő adatok birtokában a döntést meglehessen hozni. Az első kérdést, hogy a Maas völgye mellett elhúzódó hegyláncot alagútban vagy bevágásban keresztezze-e a csatorna, hamarosan az utóbbi megoldás elfogadásával döntötték el, minthogy alagútat csak a szelvény jelentős csökkentésével lehetett volna építeni. Ez a megoldás egy 65 méter mély bevágást jelentett, amely