Vízügyi Közlemények, 1949 (31. évfolyam)

1-2. szám - VI. Szemle

112 Friedkin — László j j y II. A partok megkötésének hatása. Az előző fejezetben ismertetett alapvető vizsgálódásokon kívül külön kísérletsorozatok keretében kutatták, hogy milyen változásokat idéz elő a mederviszonyokban a partok megkötése. Közelebbről: hogyan változik a partok megkötése esetén a meder és a keresztszelvény alakja, hogyan alakul a mélység és módosul a nagyvíz szintje? A kísérletek egyik, elvi jelentőségű része szabályos, a laboratóriumban a víz munkájával kialakított kígyózó medrekre vonatkozott. A másik, gyakorlati fontosságú részüket az Alsó-Mississippi egyik szakaszának kismintáján végezték. A kísérletek első csoportjában az első részben ismertetett módon természetes fejlődéssel kialakított kígyózó medrekről volt szó, azzal a különbséggel, hogy a lefolyó vízmennyiség nem volt állandó. A természetes vízjárást utánozták úgy, hogy szabályos periódusokban fokozatosan növelték a vízhozamot valamilyen kisvízhozamtól egészen addig, amíg telt mederrel folyt a víz, majd fokozatosan ismét lecsökkentették a kisvízig. A vízhez hordalékot adagoltak, és így a kísérleti medret a vízbelépés helyén gondosan egyensúlyban tartották, a meder alsó végén pedig a mindenkori vízhozamnak megfelelő vízállást biztosították. Hosszabb idő (12—163 óra) után a már teljesen kialakult kanyarulatok homorú partját rögzítették (fémlemezzel szegélyezett keskeny vászoncsíkokat nyomtak bele függőlegesen az anyagba a partvédőmű vonalának megfelelő helyen), és tovább folyatták a vizet 12—30 további árhullám tartamának megfelelő ideig (75—190 óra). A partok biztosítása előtt és után készített mederfelvételek összehasonlítása, ill. a több ponton felállított vízmércék adatai a következőkről tanúskodnak. Az ellenálló partok következtében a meder a sodorban — különösen a partvédőművek mentén — kimélyült, ennek következtében a kisvízszint is süllyedt, úgyhogy végeredményben a gázlókon nem, vagy csak kismértékben növekedett a mélység. A nagyvíz szintje a kísérleti meder vonalozása szerint más és másként alakult a partok rögzítése után. Enyhén kanyargó medrekben (ahol a sodorban mért hossz 1,3-szerese volt a légvonalban mért völgyhosszúságnak), a nagyvíz szintje süllyedt, vagyis a meder vízvezetése általánosságban javult. Elmaradt azonban ez a kedvező változás az erősen kígyódzó, ill. túlságosan enyhén kanyargó mederben (amikor a vonalkifejlődés aránya 1,51, ill. csak 1,16 volt). Az előbbiben ugyanis a kisvíznél lényegesen enyhébbívű pályán mozgó nagyvizek nem mélyítették eléggé a homorú part mentén húzódó sodrot, az utóbbiban a nagyvíznek nem volt elég lendülete ahhoz, hogy mélyítse a medret. A meder emésztése tehát egyik esetben sem javult meg, viszont érthető a kedvező változás a közepesen enyhén ívelő mederben, ahol a kis- és nagyvizek pályája közelítően egybeesett. A medernek a partok rögzítését követő mélyülése folytán természetesen csökken az esés. A mélyülésből folyó sebességnövekedést így ellensúlyozza az egyensúlyra törekvő természet, vagyis a kimélyülés nem folytatódhatik bizonyos határon túl. Biztosítja ezt az is, hogy a kimélyülő, tehát kisebb esésű szakasz felett szükségképpen növekednie kell az esésnek, vagyis fokozódik az elragadó erő, és így több hordalék érkezik felülről, aminek továbbítása felemészti a víz fölös energiáját. A kísérletek a partvédőművek kialakításának módjaival nem foglalkoztak, a további részletek ezért kevésbbé érdekesek. A második, gyakorlati jelentőségű kísérletsorozatot az Alsó-Mississippi greenvillei hídjától lefelé terjedő 85 km-es folyamszakasz 1 : 2,000 vízszintes és 1 : 600 függőleges méretarányú kismintáján végezték (a kisminta hossza 30 m!), amelyen 0,28—4,25 liter/sec vizet áramoltattak a folyam vízjárásának megfelelően ciklikusan változóan (léja és 15ja ábra).