Vízügyi Közlemények, 1949 (31. évfolyam)

1-2. szám - VI. Szemle

104 Fr iedkin — Lászlóffy adagolták a 2. ábrán ábrázolt eset szerint ívvel kezdődő, de egyébként egyenesvonalú mederben vezetett vízhez. De míg ez utóbbi esetben egyforma kanyarulatok sorozata képződött ki, az előző esetben — mint az 1. ábrán látható — lefelé növekedett a hullámok hossza és amplitúdója. Az első kanyarulatban ugyanis, magával hozott hordalék híjján, alig tudott zátonyt képezni a kísérleti folyó, tehát kimélyítette a medrét. Lejjebb viszont, ahol már magávalragadott hordaléka is volt és zátonyt építhetett, vonalkifejtéssel csökkentette az esését mindaddig, amíg az egyensúlyi helyzet be nem következett. A kereken 7 napon át éjjel-nappal folyatott víz munkájának hatására a fenékkimélyülés, és vele a vízszintesés ellaposodása, felülről lefelé terjedt. Ezekből a kísérletekből a gyakorlat számára általánosságban az következik, hogy a keresztszelvény alakja, a helyi vízszintesés és az ív nagysága minden esetben attól függ, hogy mennyi hordalékot tartalmaz a kanyarulatba belépő víz, tehát a meanderek a helyi körülmények szerint alakulnak; de következik az is, hogy a folyami duzzasztók alatt, amelyek visszatartják a hordalékot, kimélyül a meder és csökken az esés, még ha az árvízi hozamot tárolással csökkentjük is, és ez a hatás lefelé továbbadódik. A sodor kígyóvonalának alakja — mint az 7. ábrán is látható — a lefolyó vízmennyiség szerint más és más. Minél nagyobb vízmennyiséget áramoltattak a kísérleti mederben, annál nagyobb volt az inflexiós pontok távolsága, és annál tágasabbak voltak a hullámok, vagyis a vízmennyiséggel együtt növekedett a görbék sugara. Ez összhangban van azzal az általános megfigyeléssel, hogy kis folyó kicsi, nagy folyó nagy kanyarulatokat fejleszt. A lefolyó vízmennyiség növeléséhez teljesen hasonló az esés növekedésének a hatása. A nagy esésű folyó nagyobb ívekben kanyarog, mint a kisesésü (8. ábra). Végeredményben mindkét esetben a mozgó víz energiája (tömege és sebessége) változik, és minél nagyobb ez, annál nagyobb a mozgó tömeg tehetetlensége, annál kevésbbé képes hirtelen iránytváltoztatni. Ez a kísérleti eredmény magyarázza meg, hogy miért keletkezik gyakran a mesterséges átvágás feletti kanyarban a domborúparti zátonyt átvágó új meder (8. ábra). Az átvágásban megnövekszik az esés és ez természetesen felfelé is kihat, ahol a nagyobb elevenerővel mozgó víz nem tudja követni a számára élessé lett kanyarulatot, hanem tehetetlensége folytán rövidebb utat keres. Az előbb említett két kísérletsorozat esetében teljesen azonos volt a kezdeti meder. Ha most a kísérleti meder elején lévő kanyarulat alakját változtatjuk, vagyis más-más szög alatt támadja a partot a víz, az eredmény az, hogy a támadási szög növekedésével növekszik a hullámok tágassága, de csökken a hosszuk. Végeredményben minden támadási szöghöz, a 2. ábrával kapcsolatban mondottak szerint, meghatározott kanyarulati forma tartozik. A kanyarulatok alakja gyakorlatilag a vízmennyiség, az esés és a támadási szög függvénye. Bármelyik tényezőt változtatjuk meg a folyó valamely pontján, a lefelé következő kanyarban módosul a támadás szöge, tehát módosul a meder, és a hatás lefelé messze továbbadódik. Sok tapasztalat van abban a tételben összesűrítve, hogy folyószabályozásnál kövessük a vonalozással a meglévő egészséges formákat és kerüljük az erőszakos beavatkozást ! A vízmennyiség, az esés és a támadási szög nagyságának a kanyarulatok méreteivel való összefüggésére vonatkozó kísérletek arra is feleletet adnak, hogy milyen mértékben fejleszti ki pályáját a folyó. (Ezen a sodorvonal és a völgy hosszának a hányadosát értjük.) Azt szoktuk mondani, hogy a folyó kanyarulatokat fejleszt, hogy egyensúlyt teremtsen elragadó ereje és a völgy anyagának ellen-