Vízügyi Közlemények, 1948 (30. évfolyam)

2. szám - II. Dr. Mosonyi Emil: Magyarország vizeiről

MAGYARORSZÁG VÍZERŐI 169 A rendszeres vízerőfeltárásban Franciaország csak az 1900-as években tette meg az első lépéseket, s ugyancsak a századforduló időszakában kezdette meg Norvégia és Svájc is elméleti vízerőkészletének tanulmányozását és összeírását. Az európai államok közül Magyarország lép elsőnek a nyilvánosság elé vízerőinek rendszeres feltárásával Viczián idézett könyve révén. A többi kontinensen a feltárás még később indult meg. Viczián munkája a jelenlegi viszonyok között közvetlen felhasználásra, tehát a mai határokon belül rendelkezésre álló elméleti vízerőkészlet korszerű megítélésére nem alkalmas, mégpedig több okból: 1. Viczián összeállítása nem tartalmazza a Duna, a Tisza és egyéb vízfolyásaink síkföldi szakaszainak vízerőkészletét. 2. Viczián elvileg még csak a legkisebb elméleti vízerőkészlet kimutatását tartotta szükségesnek. 3. Valójában azonban ékért a fenti állásponttól, de nem egyértelműen, s nem rendszeresen, hanem a mérései végrehajtásának idejében előfordult vízviszonyok esetlegességétől függően. A Viczián-féle tanulmányban alapulvett ú. n. kisvízmennyiségek lényegében nem az előfordult legkisebb vízhozamok, hanem náluk különböző mértékben nagyobb mennyiségek. Viczián szerint (lásd idézett művének 1905. évi kiadásában a 143. oldalon): ,, A közölt vízmennyiségekre az év legnagyobb részén át számítani lehet, de bizonyos, hogy csapadékhiány, erős fagy vagy tartós hőség folytán bekövetkező szárazságok idejében még ezek - a kis vízmennyiségek is megapadhatnak. Ez a megfogyatkozás azonban csak rövidebb időszakra terjedhet. Hogy a közvetlen méréssel talált legkisebb víztömeg mennyivel nagyobb a várható, valóban legkisebb vízmennyiségnél, arra csak a körülmények helyes mérlegelése útján lehet némileg következtetni." E megállapítás alapján nyilvánvaló, hogy Viczián adatai a legkisebb elméleti teljesítményeknél legtöbbnyire nagyobbak. De nem tudjuk, hogy pontosan mennyivel, s a mellett majdnem mindegyik vízfolyás esetében különböző mértékben nagyobbak. (Az 1897—1902. évi vízhozammérések idejében a kisvízállások a vizsgált vízfolyásokon, ill. folyószakaszokon a vízjáték százalékában kifejezve 5—28% között változtak.) A fent felsorolt három körülmény alapján önként értetődik, hogy a mai országterületen rendelkezésre álló elméleti vízerőkészletet ne/m határozhatjuk meg egyszerűen a Vicziánféle adatoknak valamilyen gépies redukciójával, hanem új összeállítást kell készítenünk, sőt, ezt megelőzően számos új mérésre és felvételre van szükségünk. A Viczián Ede művének megjelenése óta közzétett tanulmányok egyike sem ad a hazai elméleti vízerőkészletről összefoglaló képet. Részben Viczián nyomán, részben korszerűbb feltevések alapján tárgyalják néhány kedvezőbbnek nyilvánított folyószakasz műszakilag hasznosítható vízerejét, vagy csak egyes kiragadott lehetőségeket ismertetnek. Noha a továbbiak követéséhez nem feltétlenül szükséges, a teljesség kedvéért mégis röviden ismertetem mindazokat a fontosabb szakirodalmi megnyilatkozásokat, amelyek a hazai vízerőkkel foglalkoztak. Viczián Ede 1911-ben megjelent tanulmánya a Soroksári Dunaág vízerőhasznosítását tárgyalja. Schmidthauer Antal és a bázeli Buss cég 1911 -ben nyomtatásban közzétett terve a Mosoni Dunaág, dr. Benedek József 1913. évi munkája pedig a Sajó-ídyó csatornázásával kapcsolatban hasznosítható vízerőt ismerteti. Rohringer Sándor 1917. évi cikkében a Vág, I'oprád, Garam, Hernád, Bodrog ós a FelsőTisza rendszerének kiépített vízerőit hozza vonatkozásba a Viczián-féle adatokkal. így mutatja ki például azt, hogy a Hernád vízerejónek 11%-a van kihasználva — az 1917. évi állapot szerint — stb. A kihasználtság mértékének ilymódon való megállapítása azonban téves értékelésre ad lehetőséget, mert. hiszen a kiépítés már abban az időben sem a legkisebb vízhozamokra történt, s ennélfogva valamely folyószakasz kihasználását szolgáló gépi teljesítmény, a veszteségek