Vízügyi Közlemények, 1945 (27. évfolyam)

1-4. szám - VI. Hatolykai Pap István: Vízrendezési feladataink a Duna-Tiszaközi Hátság keleti lejtőjének középső részén

56 HATOLYKAI PAP ISTVÁN A feladatok. A fentiek alapján az egyes főbefogadókat a következő vízmennyiségekre kellene kiépíteni, illetőleg kibővíteni: Az Alpári csatornát, közelítőleg 25.000 ha kiterjedésű vízgyűjtőjének hosszú keskeny alakja, ellenére 5 m

3jsec víz elvezetésére; a Dongéri csatornát, mintegy 135.000 ha vízgyűjtő területének megfelelően, 27m

3/sec, hozzászámítva a kiskunhalas—majsai 32.000 ha kiterjedésű medence lefolyó vizének a felerészét, 3-2 m

3-t, összesen 30-2 m

3/sec elvezetésére; a szegedi vízrendszer befogadóit, a kiskunhalas—majsai medence területének félerészével 126.000 ha-ra kibővült vízgyűjtőterületének arányában, 25-2m

3lsec víz elvezetésére. Amint láttuk, a szegedi vízrendszer rendkívül szegény olyan befogadókban, amelyek magas tiszai árvíz idején a külvíz elvezetésére minden megkötöttség nélkül rendelkezésre állanak. Ilyen befogadó tulajdonképen eddig még csak egy van, a 4 m

3/sec teljesítőképességű lúdvári szivattyútelep. Azonban ez is csak igen kis mértékben szolgálja a külvíz elvezetését, mert teljesítőképességét a hozzátartozó mintegy 16.000 ha ldterjedésű ártéri, és a horgosi magasparti terület vize csaknem teljes mértékben leköti. Újabb befogadóként épülőben van az u. n. algyői szivattyútelep, 3 m

3/sec tervezett teljesítőképességgel. Megemlítem továbbá, hogy a csatornák közül az algyőire, mint magasvezetésű csatornára, komoly vízveszély idején számítani nem lehet. A martonos—paphalmi csatorna is csak a + 8-00 m tiszai vízállásig vezeti le vizét szabadon a Tiszába. De ha ennek ellenére mégis teljes értékűnek vesszük, az összes befogadók az algyői szivattyúteleppel együttesen is még mindig csak 8 m

3/sec külvizet lesznek képesek elvezetni, vagyis a szegedi rendszer területéről ha-kint mindössze csak 0-064 l/sec vizet (!!) Ez nyilvánvalóan túlságosan kevés ahhoz, hogy felette megnyugvással napirendre lehetne térni. összehasonlítás alapjául szolgáljon, hogy a dongéri csatorna 135.000 ha kiterjedésű vízgyűjtőjéről, mai állapotában is mintegy 24 m

3/sec vizet képes elvezetni, ami hektáronkint 0-18 1/sec-nak felel meg. Ez azt jelenti, hogy ez. a csatorna fajlagosan csaknem 3-szor annyi vizet vezet, mint amennyit a szegedi vízrendszer befogadói együttvéve szállítanak, s a dongéri csatorna ennek ellenére is még további bővítésre szorul. Ebben meg is találjuk annak az okát, hogy az utolsó évek folyamán miért kellett a vízbajoknak éppen Szeged környékén oly súlyos mértékben bekövetkezniük. Legfőbb ideje tehát, hogy az egyensúlyt a vízrendszernek ezen a részén mielőbb helyreállítsuk, vagyis, hogy a befogadókat itt a kellő méretn múlhatatlanul kiépítsük. Végül felvetődhet még a kérdés, hogy a vízrendezéssel nem szállítjuk-e le majd túlságosan a talajvíz szintjét? Véleményem szerint a tervbevett csatornák a vízirendezés helyes keresztülvitele mellett csak kismértékben fogják a talajvíz mozgását befolyásolni. Hatásuk legfőképen a talajvíz túlemelkedésének a mérséklésére fog korlátozódni, feltéve, hogy túlságosan csapadékos időben л felesleges víz gyors elvezetését biztosítjuk. Ezzel szemben átlagos és kisebb csapadékú években a csatornák megfelelő zárásával oda kell hatni, hogy a víztárolásnak a természet által kialakított rendje általában megmaradjon, és így a vízrendezéssel a másik igen fontos célt, a vízgazdálkodást is a lehető legteljesebb mértékben szolgáljuk.