Vízügyi Közlemények, 1942 (24. évfolyam)
1-2. szám - III. Tomcsik József dr.: A csatornázás és szennyvízkezelés közegészségügyi jelentősége
16 DK . TOMCS1K JÓZSEF lyeket ébresztettek fel és arra indították, hogy Pettenkofer és Wolter tanaival elfogulatlanul foglalkozzék. Különösen az 1926. évi hannoveri, majd a rostowi tífuszjárványok adtak okot arra, hogy a „lokalisztikus" és „contagiosus" teóriák hívei szenvedélyes vitákat kezdjenek. Bár a németországi járványkutatók jelentős többsége, élükön Kolle-val, Hetsch-el, Neufelddel. Bürgerrel, Boeekerrel, Müllerrel, Olümüllerrel és Spittával élesen szembehelyezkednek a jelenlegi kutatási irány ellenzőivel, Baerthlein, Hoffmann, Kutscher több kritikai bizonyítékot kívánnak a mai epidemiológiai felfogásunk mellett. Sticker 1936-ban Pettenkofer szellemében egyenesen a következő kérdést vetette fel a Medizinische Welt folyóiratban: „Wo und wann und wem ist es gelungen, bei einer Bauchtyphus-Epidemie, für welche die Trinkwasserversorgung angeschuldigt wurde, den Typhusbazillus unzweifelhaft im Trinkwasser festzustellen. Genaue Literaturangaben sind erwünscht." Heinz Zeiss ezek után közölte azt a felfogását, hogy a tífuszjárvány, javarészt klinikai és bakteriológiai megállapítások útján nyert adatsorozat ellenére is még mindig talány. Ez indította őt arra, hogy tanársegédét, Badochlát megbízza az orvosirodalomban számos helyen elszórtan közölt vízeredetű tífuszjárványok statisztikai tanulmányozásával. Raimund Radochla munkáját szintén 1938-ban közölte. Wolternek és követőinek tanaiban legkiemelkedőbb érv, amelyet felhoztak annak bizonyítására, hogy a tífuszjárvány keletkezéséhez nem a szennyvízben, vagy vízben előforduló tífuszbacillusok primär előfordulása szükséges, hanem a környezet a fontos, az volt, hogy szerintük a tífuszjárványt legtöbbször nem tífuszos, bélcsatorna megbetegedéssel járó „Vorkrankheit" előzi meg. Radochla statisztikájában 21 ilyen járványról számolt be. Ezzel szemben összesen 377 vízjárvány adatait gyűjtötte össze, amelyek közül 96 esetben sikerült több-kevesebb valószínűséggel a kórokozót a vízben is kimutatni és a járvány keletkezésére ilyen módon közvetlen bizonyítékot nyújtani. Felfogásunk szerint teljesen meddő vita Pettenkofer lokalisztikus elméletét és Robert- Koch contagiositas tanát egymással szembeállítani, vagy a kettőnek összeegyeztetését megkísérelni, mint azt újabban Wolter próbálta. Meddő pedig azért, mivel a lokalisztikus elméletet kísérleti bizonyítékokkal sohasem támasztották alá és ezért ez még arra sem lehet alkalmas, hogy a fertőzés továbbterjedésének láncszemeiben néha fennálló hiányokat összekösse. Igaza van Heinz Zeissnak, amikor azt mondja, hogy a tífuszjárvány keletkezése ma is sok esetben talány. Ezt azonban többé-kevésbbé természetesnek találhatjuk. A szennyvíz milliárdos számokban előforduló anaerob és aerob baktériumainak sorában ugyanolyan nehéz kimutatni a tífusz-bacillust, mint a fertőzött élelmiszereink felületén. De az is természetes, hogy a vizsgáló eljárásaink tökéletesítése mind több és több esetben teszi lehetővé a járvány oknyomozó kutatását. Példa erre a mai kornak mindaimyiunk előtt egyik legfélelmetesebb modern gyermekbetegsége, a járványos gyermekbénulás. Ennek a betegségnek kórokozója 8—10 ,«« átmérőjű filtrálható vírus. Még az elektro-mikroszkóppal sem látható, nem tenyészthető, csak majmok oltásával mutatható ki. Legújabban mutatták ki járvánnyal kapcsolatban a szennyvízben. Ez a megfigyelés hirtelen világította meg a járványkutatók előtt a gyermekbénulási járvány oly sajátosságait, amelyeket eddig képtelenek voltak megérteni, A tífuszbacillus felkutatásában hazánkban legújabban egy kisebb technikai módosítás, a Lovrekovich által kidolgozott bismuthsulfitos táptalaj jelentős mértékben
