Vízügyi Közlemények, 1942 (24. évfolyam)

1-2. szám - XII. Maucha Rezső dr.: A szennyvíz és a vízfolyások

126 DR. MAXJCHA REZSŐ ama vízoszlop hidrosztatikai nyomása is befolyásolja, amely a vízminta merítés helyének vízszint alatti mélysége felett foglal helyet. Ha tehát valamely befogadóból vízmintát merítünk és annak oldott oxigéntartalmát meghatározzuk, a kapott értékből csak akkor tudunk az öntisztító folyamat szempontjából mérvadó következtetést levonni, ha megtudjuk Ítélni, hogy az oxigéntartalom mennyire tér el a merítési pont hőmérsékletének és a vízréteg mélységében uralkodó nyomásnak megfelelő telítési értéktől. Ezt az értéket telítési jobiak nevezzük és az a fent közölt táblázat adatai alapján a következő képlettel számítható ki: О, (760 4) w

o (2

) 0\(В + т ж f) ahol 0„ a meghatározott literenkinti oxigéntartalom köbcentiméterekben, vagy milligrammokban, 0

2 a telítési érték 7t>() mm nyomáson köbcentiméterekben, vagy milligrammokban, a fenti táblázat szerint, / a vízréteg hőmérsékletének megfelelő víztenzió milliméterekben, m a vízminta merítésének mélysége méterekben és 1 — 73'5 az 1 m magas vízoszlop hidrosztatikai nyomása milliméterekben. Ha az így számított érték 100-nál nagyobb, akkor arra következtethetünk, hogy az illető vízréteg oxigénnel túl van telítve, tehát az oxigént termelő élettani folyamatok vannak túlsúlyban, ellenkező esetben az oxigént emésztő folyamatok dominálnak. Meg kell ugyanis jegyeznünk, hog}- oxigénnel való túltelítettség abiotikus, tehát tisztán fizikai úton nem jöhet létre a természetes vizekben. Ezt kísérletekkel is eldöntötték. Ha tehát a víz túl van telítve oxigénnel, illetőleg telítetlen, az mindig a benne lejátszódó élettani folyamatok következménye. E folyamatok akkor vannak egymással tökéletes egyensúlyban, ha az időegység alatt ugyanannyi oxigént termelnek a producensek, mint amennyit a reducensek és konzumensek elhasználnak. Ebben az esetben beáll a stationär állapot, vagyis a víz oxigéntartalma változatlan maradna, ha az oxigéntermelés és az oxigénfogyasztás mértékét befolyásoló tényezők, mint pl. a fényintenzitás, a hőmérséklet, a vízbekerült szennyezőanyagok koncentrációja stb. is állandó maradna, minthogy azonban e tényezők értéke folyton változik, természetes, hogy az oxigéntartalom egy bizonyos fix pont körül ingadozik. A természetben tehát csak mozgó, vagy •ingázó egyensúlyhelyzet állhat fenn, amelynek amplitúdója (szélső értéke) annál nagyobb, minél eutrofabb a víz (minél nagyobb az önszennyezés), vagy minél több rothadó organikus anyag kerül szennyvízzel a befogadóba. Erős szennyezéskor, vagy természetes körülmények között eutrof vizekben olyankor, ha valamely milieutényező intenzitása szélsőséges értéket vesz fel, az egyensúlyhelyzet fel is borulhat, vagyis az oxigénfelvétel nem tudván lépést tartani az oxigénfogyasztással, a víz oxigéntartalma elenyészik és bekövetkezik az anaerob rothadás. Ilyenkor lépnek fel a befogadókban a szennyezés okozta, a halastavakban az ú. n. nyári és téli halpusztulások. Ugyanakkor azonban a befogadókban, nemkülönben az eutrof halasvizekben kedvező fényviszonyok mellett, nagymérvű oxigénnel való túltelítettség is lehetséges. A befogadók szennyvízzel való megterhelése tehát csak olyan mérvű lehet, hogy ezáltal a két ellentétes irányú élettani folyamat folytán létrejövő ingázó egyensúly kilengése az aerob feltételek mellett végbemenő folyamatok határát túl ne lépje. A tapasztalat azt mutatta, hogy minél eutrofabb valamely víz, vagy minél több