Vízügyi Közlemények, 1942 (24. évfolyam)

1-2. szám - XII. Maucha Rezső dr.: A szennyvíz és a vízfolyások

116 DR. MAXJCHA REZSŐ Végül, ha a befogadóba kívülről organikus szennyezőanyagok nem kerülnek, avagy ha az öntisztulási folyamat során a szennyvíz organikus anyagai már teljesen elbomlottak és jelenlétük legfeljebb csak nyomokban mutathaók ki, a víz az oligotrof oekologiai jelleget veszi fel. Megérthető, hogy az ilyen vízben a rothasztó baktériumok és az azokból táplálkozó bakteriofag ciliáták és színtelen flagelláták csak elenyészően kis mennyiségben lehetnek jelen. Az uralkodó szerepet a klorofill tartalmú növények és ezek között is elsősorban a törpeplankton algák viszik, minek folytán a víz oldott oxigéntartalma a telítési fok körül ingadozik, sőt a nappali órákban azt túl is lépheti. Éjjeli oxigénhiányok már nem következnek be, mert a biologiai folyamatok általában egymást egyensúlyban tartják. A víz ammóniát és nitriteket legfeljebb csak nyomokban tartalmaz, a nitrát tartalom is erősen csökken, mert ezeket a nitrogénvegyületeket az algák fogyasztják. A plankton és fenékfauna kizárólag tisztavizet kedvelő ú. n. katharrobiumokból tevődik össze. Meg kell itt még emlékeznünk az ú. n. másodlagos szennyeződésről, továbbá az önszennyeződésről is. Előbbi akkor következik be, lia a szennyezett vízben nagy mértékben elszaporodott szennyvízorganizmusok valamilyen oknál fogva hiretelen elhalnak. Az ilyen elhalások leginkább akkor lépnek fel, lia a szennyvízelvezetés megszűnik, avagy egyszeri szennyezés esetén a víz már teljesen kirothadt és így a fentemlített szenny vízorganizmusok részére nem áll a szükséges tápanyag rendelkezésre. Az elhalt szervezetek testmaradványai rothadásnak indulnak, minek során a baktériumoktól kiválasztott enzimák hatására azok részben feloldódnak, az oxigénhiány bekövetkezik és az anaerob erjedéskor ammónia és kénhidrogén hasad le, tehát általában a polysaprob zónára jellemző tünetek lépnek fel. A másodlagos szennyezés tehát Tulajdonképen nem egyéb, mint az elsődleges szennyezés útján a befogadóba került és a szennyvízorganizmusok testében felhalmozódott és ezek elhalása után ismét a vízbe visszakerülő organikus anyagoktól okozott káros hatás. Ez főleg az u•mesosaprob zónában kialakult bőséges Sphaerotilus és Leptomitus telepek elhalása után szokott bekövetkezni. A természetes vizek elszennyeződhetnek azonban, mint már láttuk, a nélkül is, hogy azokba bárminemű szennyvizet vezetnének, avagy oda kívülről idegen szennyező anyagok jutnának. Ez az önszennyezés. A vízben élő szervezetek testéből váladékok és ürülék útján állandóan kerülnek rothadniképes szervesanyagok a vízbe. Ezenkívül elkerülhetetlen, hogy a szervezetek egyrésze el ne haljon. A külső körülmények, az ú. n. milieutényezők periodikus és hirtelen változásai folytán gyakran tömegesen pusztulhatnak el a vízben élő állatok és növények, testmaradványaik pedig iészben a vízben, részben a fenéken felhalmozódnak és ott rothadásnak indulva a vízszennyezés tüneteit váltják ki. Ez az eset forog fenn a már ismertetett eutrof vizekben és ezért labilis azok egyensúly helyzete. Az előadottak után lássuk most már, hogy fenti elméleti okoskodásokból minő gyakorlatilag hasznosítható következtetések vonhatók le? A természetes vizek öntisztító ereje, vagyis az a tulajdonságuk, hogy a beléjük vezetett szennyvizeket regenerálni képesek, feltétlenül kihasználható arra, hogy azokba szennyvizek költséges tisztítóberendezések mellőzésével, vagy legalább is csupán mechanikai derítők alkalmazása útján bevezethetők legyenek a nélkül, hogy ezáltal a halászat érdekei, továbbá a víz szokásos közhasználata, avagy a közegészségügy követel-