Vízügyi Közlemények, 1941 (23. évfolyam)

1-2. szám - I. Trummer Árpád: Az idei országos árvíz

AZ IDEI OBSZÁGOS ÁBVÍZ 5 éjszaka — rendkívül megnehezítette. Különösen a Tiszafüred és Szolnok közötti szakaszon volt a helyzet nagyon súlyos és itt a hullámverés több szakaszon a töltések téglaburkolatát is megbontotta. Mérnökeink azonban sikeresen küzdöttek meg az árvíznek ezzel a segítőtársával és kétnapos idegfeszítő küzdelem után megmentették a pusztulásra szánt töltésszakaszokat. Április hó 10-én az árvíz Csongrádnál, majd 12-én Szegednél tetőzött és ezzel az egy hónapos árvizes időszak befejeződött. Természetes, hogy a Duna, de különösen a Tisza lassú apadása még hosszú ideig tartott és utóbbi a Szolnok—Szeged közötti szakaszon még május hó közepén is magas vízállású volt. Az idei árvíz jellemzését a következőkben foglalhatom össze: 1. kedvezőtlen időjárási előzmények (fagyott talajra hullott rendkívül sok csapadék és erős jégképződés), 2. egyidejű, országos hóolvadás, 3. az összes folyóknak csaknem egyidejű áradása. Az első kettő a levonuló árvízmennyiség nagyságát és a jégzajlás veszélyességét idézte elő, a harmadik körülmény pedig az árvíz lefolyását nyújtotta el és ezáltal a belvíz-levezetést tette a mezőgazdaság szempontjából igen súlyos feladattá. Folyóink egyidejű áradása miatt a befogadó főfolyó magas vízállása hátráltatta a mellékvizek árhullámának gyors levonulását. Ez a körülmény különösen súlyossá tette a Sió alsó szakaszának, továbbá a Zagyva alsó folyásának helyzetét. Mindkét helyen csak kimerítő erőfeszítéssel lehetett a veszélyeztetett községeket az elöntéstől megvédeni. A magas vízállások pedig lehetetlenné tették a töltések mögött összegyülemlő belvizeknek a folyóba való levezetését. A vizek átemelésére hivatott szivattyútelepek pedig távolról sem tudtak megbirkózni a rendkívüli körülmények közt keletkezett nagymennyiségű belvízzel s az napról-napra szaporodva sokkal több károsodást okozott, mint az árvíz pusztítása. Az árvíz tanulságai. Az olyan kivételes árvíz, mint az idei, a kártételek ellenére is becses tapasztalatokat szolgáltat a magyar árvédelemmel és vízrendezéssel foglalkozó mérnökök számára. De továbbmegyek: a tapasztaltak a vízimérnökön kívül gondolkodásra késztetik az út-, vasút- és hídépítőket, az építésrendőri hatóságokat és a birtokpolitikával foglalkozókat is. A vízimérnök gondja az elkövetkezhető hasonló kártételek csökkentése, ez azonban csak akkor lesz sikeres, ha az illetékesek gondoskodnak az utak jó vonalozásáról és megfelelő számú és méretű hídról; az építésrendészet megakadályozza azt, hogy a jövőben a vízjárta földeken vályogépületeket emeljenek, a birtokok megosztásánál és a községek tagosításánál pedig a vizek helyes továbbvezetésének kérdését szem előtt tartják. A felsorolt szempontokat nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert a mai Csonka-Magyarország — Kárpátaljától eltekintve — a Dunamedence legmélyebb része, ahova a magaslatok összes vizei a természet törvényét követve, alázúdulnak. Ez a helyzet Nagy-Magyarországon is megvolt, de kevésbbé élesen jelentkezett, mint Trianon után, mikor a hegy- és dombvidékek idegen uralom alá kerülvén, a Dunamedence vízgazdálkodásának egysége megszűnt. Ezért ma az árvizek meg-