Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

1. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon. (Első rész)

78 BABOS Z. MAYER L. biztonsága szempontjából rendkívül káros és beláthatatlan veszélyt jelenthetett volna. Érdekes, hogy a társulatok önkormányzatával kapcsolatban többször tapasztalt visszáságok már akkoriban felvetették a vizitársulatok államosításának gondolatát. Ma már számos híve van ennek a gondolatnak, de akkoriban hamarosan elvetették, mert a szakemberek többsége azt a felfogást vallotta, hogy az állami szervezet sokkal nehézkesebb és költségesebb megoldást jelentene. A kellő felügyelet és ellenőrzés alá helyezett — bizonyos fokig korlátok közé szorított önkormányzattal működő — társulatok célszerűbben és gyorsabban végezhetik el a még hátralévő munkálatokat és a már kiépített védőművek fenntartását, mint valamely állami hivatal. Ilyen előzmények után hozták meg az 1884. évi XIV. törvénycikket, az úgynevezett tiszai törvényt, amelynek legfontosabb rendelkezéseire röviden az alábbiakban térünk ki. Kimondta a törvény, hogy a Tisza völgyének szabályozási munkálatai — beleértve a Temes és Bega völgyében végzetteket is — az ármentesítéssel együtt egységes egészet képeznek, és a közmunka-közlekedésügyi miniszter vezetése alá tartoznak. Megállapította a törvény azt a fontos alapelvet, hogy míg az ármentesítési és belvízrendezési munkálatokat a vízitársulatok kötelesek elvégezni az illetékes minisztérium felügyelete alatt, addig a mederszabályozásoknak saját költségen történő végrehajtása az állam feladata. Módot nyújtott arra, hogy az eddig még nem ármentesített területek, az érdekeltek önkéntes elhatározása hiányában, hatalmi szóval legyenek már működő vízitársulatok árteréhez csatolhatok. Ugyanígy elrendelhetővé tette elszigetelt ártéri öblözetek társulattá alakítását is. Mindkét rendelkezés előfeltétele azonban a nyilvánvaló közérdek, vagy az egyöntetű árvédelem szükségessége. A törvény foglalkozik a vizitársulatok ügyvitelével és kiegészíti az árvédelemmel kapcsolatban eddig kiadott rendelkezéseket. Kimondja, hogy ártérmegállapítás hiányában, vagy már meglévők helyesbítése érdekében a társulatok ártérfejlesztést tartoznak végrehajtani, s ennek alapjául, az addig tapasztalt legmagasabb árvízszínek szolgálnak. Ez a rendelkezés lehetővé tette a régebbi ártérmegállapítások helyesbítését, miáltal sok visszás állapot szűnt meg. Részletesebben foglalkozik a törvény az ártéri érdekeltség megállapításával, valamint a hozzájárulási arány, ártéri osztályozás és a kivetési kulcs kérdésével is. Legfontosabb rendelkezése, hogy kimondja a társulatok legnagyobb megterhelhetését, ami a húszszoros kataszteri tiszta jövedelem 60%-át nem haladhatja meg. Ezzel bizonyos mértékig ellensúlyozni kívánja azt az államhatalmi jogot, amely egyes társulatokat — közérdekre való hivatkozással — esetleg rendkívül költséges munkálatok elvégzésére, vagy eddig még meg nem alakult társulatok érdekeltjeit társulatba tömörülésre és ezzel kapcsolatban anyagi erejükkel arányban nem álló terhek vállalására kényszeríthet. Végül kötelezi az összes, a törvénnyel érintett vízitársulatokat arra, hogy közös érdekeik gondozása céljából a Tiszavölgyi Társulatba lépjenek be. Ez a törvény csak a Tisza és mellékfolyóinak a szabályozásával, völgyeik ármentesítésével és az itt működő vízitársulatok szervezetével foglalkozott. Az idők folyamán azonban a Duna mentén is megerősödött az érdekelteknek társulatokba való tömörülése iránti törekvése, ezenkívül megszaporodott a lecsapolások elvégzésére alakult társulatok száma is és így szükségessé vált egy olyan törvény