Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

1. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon. (Első rész)

ÁRMENTESÍTÉSEINK FEJLŐDÉSE 67 víz alá. Különösen sokat szenvedett a Bodrogközi Armentesítő Társulat árterülete, mely 14 év alatt gátszakadások miatt hatszor került víz alá. Az idő Vásárhelyinek adott igazat. Az új töltések annak ellenére, hogy még kevés helyen alkottak összefüggő védővonalat, mégis jelentékenyen emelték az árvízszínt. Mindamellett — a lefolyási viszonyok megjavítása nélkül — az árvizek időtartama változatlan maradt. Már pedig ilyen hosszú ideig az aránylag gyönge védőgátak nem tudtak ellenállni. Ezek után nyilvánvalóvá vált, hogy az eddigi tervek alapján a Tiszaszabályozást nem okszerű folytatni. A kérdést alaposan tanulmányozva, Pasetti miniszteri tanácsos azt javasolta, hogy kapcsolják össze a Vásárhelyi- és Paleocapa-féle terveket és mindkettőből valósítsák meg azokat az elgondolásokat, amelyeket az élet már igazolt. Javaslatát el is fogadták és a Tiszaszabályozás további munkálatai ezen az alapelven épültek fel. Mialatt a Tisza és mellékfolyói mentén nagy erőfeszítéssel folytak a töltésépítések, a Duna mellett vajmi kevés történt. A jelentősebb munkálatokat időrendben alább soroljuk fel : 1850 előtt épült a bácsújlak—dunabökényi magántöltés 5-6 km 1850—60-ban épültek : a vágbalparti magántöltések, az alsócsallóközi magántöltések egyrésze a Margitta-szigeti magántöltések egyrésze 1854—63-ban emelték a béllyei főhercegi uradalom vörösmart— kopácsi védőtöltésének egyrészét 9-8 ,, 1855—61-ben épült az Apatin előtti töltésszakasz 19-0 ,, 1860—67-ben épült a gombos—vajszkai töltésszakasz 20-8 ,, 1862-ben épült az apatin—szontai töltésszakasz 12-6 ,, 1863-ban épült az újfuttaki magánöblözet töltésszakasza 5-0 ,, A tiszai munkálatokhoz viszonyítva itt csak lassú fejlődés tapasztalható. A végrehajtott munkálatok jellemző vonása, hogy kivétel nélkül magánosok, vagy községek végeztették, vízitársulatok ilyen természetű tevékenységével még nem találkozunk. Mielőtt a hazai ármentesítési munkálatoknak ezt a rendkívül nehéz időszakát lezárnánk, meg kell emlékeznünk arról a kérdésről, amely azóta is többször felütötte fejét és a közelmúlt években szintén éles vitákat váltott ki. Az 1863. évi rendkívüli szárazság és a következő évek csapadékszegénysége nyomán született meg az a tetszetős gondolat, hogy a Tiszaszabályozás és az országszerte végrehajtott kisebbnagyobb lecsapolások, tehát közvetve a mérnökök, okai a csapadékmennyiség csökkenésének. Most bosszulta meg magát az a szerencsétlen szóhasználat, amely a régmúlt időkben a mocsarak lecsapolását és a káros vizek levezetését, vagyis a belvízrendezést egyaránt ,,kiszárítás"-nak jelölte meg, amire régi írásokban számos példát találhatunk. Egyszerre mindenki arról beszélt, hogy az ország óriási területeinek ,.kiszárítása" által megfosztották hazánkat a jótékony párákat és harmatot adó nagykiterjedésű párolgó felületektől, tehát a szárazságnak okvetlenül be kellett következnie. Az érvelés igen tetszetős volt, hiszen a csapadékhiány és a talajvíz színtjének lesüllyedése az eddig károsnak és átkosnak tartott állóvizek levezetésével látszólag igen egyszerűen magyarázatot talált. Az eső után áhítozó emberek gondolkodás nélkül elfogadták ezt az okoskodást és eszükbe sem jutott, hogy régi fel5*