Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

3-4. szám - XVI. Németh Endre: Olaszország ivóvízzel való ellátása

552 NÉMETH ENDRE Az eddig felsorolt vízvezetékek valamennyiét messze túlszárnyalja a most épülő Peschiera-vízvezeték, amely Rieti (6. ábra) mellől közel 100 km hosszú, legnagyobb részében föld alá helyezett vezetéken 4 m

3/mp vizet fog szállítani a Monte Marion tervezett 200.000 m

3 befogadóképességű szolgálati medencébe. Ez a vízmennyiség csak kis része a Velino-folyóba torkolló Rio Peschiera-folyócska völgyében mintegy 1 kilométer hosszúságban fakadó források hozamának, mert itt körülbelül 16—20 m

3/mp vízszolgáltatású rétegre bukkantak. A források közül a legbővebb 2 m

3/mp vizet ad és egy 25 m átmérőjű Ilm magas természetes barlangból tör elő. Ez a barlang a forrásfoglaló munkálatok középpontja, tőle jobbra és balra fokozatosan fejlesztik tovább ezt az óriási forrásfoglaló művet. Természetesen a fasiszta gondolkodásmódnak megfelelően ezt a nagyszabású víziművet sem kizárólag az ivóvízellátásra készítik, hanem egyidejűleg vízerő nyerésére is felfogják használni. A forrástól körülbelül 35 km-re, Salisano-nál tervezett erőtelepen 64 millió kWórát, a római Monte Marionál tervezett másik erőművel pedig eleinte 25 millió, majd az odavezetett víznek fokozatosan az ivóvízellátásba átkapcsolása után 10 millió kWóra energiát fognak termelni ! Jellemző a fasiszta rendszer lendületes alkotóképességére, hogy ennek a hatalmas vízműnek első, a forrásfoglalástól a salisanoi erőtelepig terjedő része már elkészült, a második, egészen Rómáig érő, körülbelül 60 km hosszú szakasz építését pedig 1939 őszén megkezdték. A mű elkészülte után Rómának az eddigi körülbelül 5 m

3/mp-re tehető ivóvizén felül további 4 m

3/mp forrásvíz áll majd rendelkezésére. Fokozza a mű jelentőségét, hogy néhány rövid csatornahíd kivételével teljes egészében — még a salisanoi erőtelep is — föld alatt van elhelyezve és így háború esetére is tökéletes biztonsággal látja el a főváros vízszükségletét. 2. Milánó vízvezetéke. Az üde és bővizű hegyi források olyan messze esnek Milánótól, hogy csak nagy költséggel lehetne forrásvizet vezetni a városba. Mégis ivóvízellátás tekintetében kedvezőnek mondható a város helyzete, mert kavics- és homokból álló nagyon vastag hordalékrétegen épült és így a város bármely pontjában fúrt kúta felszíntől 5—6 méter mélységben már vizet ad. Az ilyen sekély mélységből vett víz még tartalmaz szennyeződést, de a tapasztalat szerint 15 m mélységben már jó ivóvíz kapható. A természetszerű törekvés az volt, hogy vízzárótakaróval védett rétegből merítsék a vízvezetéki hálózatba bocsátandó vizet. A végzett talajfúrások alapján készített talaj szelvény (egy részletét a 7. számú ábrán láthatjuk) azonban azt mutatja, hogy, bár a legkülönbözőbb mélységekben találhatók kisebb-nagyobb kiterjedésű agyaglencsék, az összefüggő vízzáróréteg csak körülbelül —150 m szinten fekszik. Ez alól ártézivíz volna kivehető, azonban kéntartalma miatt nem vezethető a hálózatba. Mivel a bakteriológiai és vegyi vizsgálatok azt mutatták, hogy a 30—130 m mélységből merített vizek minden egészségügyi követelménynek megfelelnek, ennek a körülbelül 100 m vastag rétegnek a vizére alapították a városvízellátását. Ez a víz nem állóvíz, hanem az északi hegy és dombláncnál beszüremkedve, és a hosszú út alatt megszűrődve, mintegy napi 10 méter sebességgel mozog