Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

3-4. szám - VI. Lászlóffy Woldemár dr.: Községeink és városaink vízellátása

420 LÁSZLÓ FFY WOLDEMÁR DR. becses adalékokat szolgáltathat az Országos Közegészségügyi Intézet kiterjedt kútnyilvántartása, az iparügyi minisztériumnak a vízművekről vezetett feljegyzései és néhány magánjellegű adatgyűjtés, amelyek közül Papp Rémig munkája tűnik ki.

1 A felvételt meglévő szerv nem végezheti el „csak úgy mellékesen" épúgy, aminthogy a tervezet elkészítése is sokkal jelentősebb feladat, mintsem hogy valamely meglévő hivatalunk egyéb kötelességei közé volna sorolható. A tervezetnek számolnia kell a pénzügyi lehetőségekkel. Szétszórt települési rendszerünk mellett nem gondolhatunk a vízvezetékre, mint általános megoldásra. De nem nyugodhatunk bele abba sem, hogy községi viszonylatban eleve lemondjunk a vízvezetéképítésről, különösen ott nem, ahol a kúttársaságok megadják a vízvezetéképítés alapját. Az Országos Közegészségügyi Intézetnek azt a célkitűzését, hogy minden jaluban 500 m-es körzeten belül legyen egy-egy jóvízü kút, csak első segélynek tekinthetjük. A nyílt edényben való vízhordás és tárolás egészségügyi hátrányait a vízzel való káros takarékosság csak súlyosbítja. Ezenkívül kimutattuk, hogy 200 — 250 m-nél nagyobb távolságról csak szükségből hordanak vizet, tehát ez a rendszer népünk mai műveltségi fokán a tífuszhalandóságot sem csökkentheti hatályosan. A kötelező védőoltást, mint tüneti kezelést, nem fogadhatjuk el megoldásnak. Szándékosan nem beszélünk tehát a pénzügyi adottságok kihasználásáról, hanem a lehetőségekről, mert a jelenlegi hiteleknél lényegesen nagyobb összegekre van szükség. Az önkormányzatok anyagi hozzájárulására csak igen kis mértékben számíthatunk. Pl. a fentebb említett, vízszűkében szenvedő, Borzavár község vízvezetékének megépítése 27.000 P-be kerülne, az évi üzemköltség 360 P volna. Ezeknek a számoknak a jelentőségét akkor mérlegelhetjük, ha összevetjük az 1937-ben 88%-os községi pótadóval, amelynek összege 14.500 P volt. Nyilvánvaló, hogy a község anyagi teherbírásának teljes kihasználásával is csak 10—15 éves kedvező törlesztésű (állami) kölcsönnel tudná megépíteni vízvezetékét. Ilyen és hasonló példát igen sokat lehetne felsorolni. Mégis, kellő felvilágosítással, a közönség meggyőzésével ezen a téren is sokra lehetne jutni. De hol vannak nálunk azok a népszerű propagandafüzetek, amelyeket külföldön nagy számban látunk ? Mit hall nálunk a vidéki kispolgár a vízvezeték jelentőségéről? Csak így lehetséges az, hogy egyik városunkban, mikor vízvezetéképítésről volt szó, lábrakaphatott az alábbi jelszó : „Van itt minden házban annyi víz, hogy a falaknak is jut belőle. Minek hát ide mű-víz ? Az urak találmánya az, és csak azért akarják megcsinálni, hogy néhány protekciós embernek nagyfizetésű állást juttassanak !" A tífuszjárványt meg elintézik azzal, hogy a dinnye- és uborkaevés az oka. Azonban még a legmaradibb gazdaembert is meg lehet nyerni a jó ügynek. Ha sikerült ez néhány lelkiismeretlen traktor-ügynöknek a világháború utáni években, miért ne volna lehetséges olyan kérdésben, mint az ivóvízellátás ? Csak meg kell keresni és találni a módját ! íme a francia kisgazdák körében így csinálják : „A pénzért vásárolt vízvezetéki víz megtakarítást jelent ; íme bebizonyítjuk : Kútvíz esetén : a vízhordás elveszett idő, és a bérest még külön fizetni is kell érte ; a gazdaság termékei silányak, a jószág beteges ; 1 Vízügyi Közlemények, 1937/1 szám, 67. oldal.