Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

3-4. szám - VI. Lászlóffy Woldemár dr.: Községeink és városaink vízellátása

452 LÁSZLÓ FFY WOLDEMÁR DR. vassal vettük kezdetben az újabb kutak és körzeti vízvezetékek létesítését, olyan aggodalommal kísértük későbbi elszaporodásukat a belsőségben. Évtizedek tapasztalatai után azt kellett ugyanis látnunk, hogy 1) az újabb artézi fúrások egymáshoz való közelsége és csaknem azonos mélysége miatt a kutak vízhozama és nyomása erősen csökken, s hogy 2) a körzeti vízvezetékeknél követett rendszer helytelen volt : a nagy költséggel létesített 35 körzeti vízvezeték nem oldotta meg és nem elégíti ki a hozzáfűzött reményeket. A kúttársasági tagok jelentékeny része a sok kút és nagy vízmennyiség ellenére nyáron is, télen is vízhiány miatt panaszkodik. Nyáron azért, mert a kúthoz közelebb eső telkek az engedélyezettnél sokkal nagyobb vízmennyiséget használnak, s ezáltal a távolabb fekvő telkek elől a vizet elveszik, télen pedig azért, mert a kis mélységben elhelyezett vezetéket befagyás ellen védendő, az udvari kifolyókat állandóan nyitva tartják. A belsőségben fúrt 46 ártézi kút eredeti vízszolgáltatása naponkint 16-3 millió liter volt. Ezzel szemben az időközben bekövetkezett és általában 40%-ra tehető csökkenés miatt a napi vízszolgáltatás ma 9-8 millió liter. Ebből a vízmennyiségből a 22.000-re tehető belterületi lakosok közül egy-egy főre 446 liter jut. Amikor azt látjuk, hogy a legnagyobb világvárosban is alig esik egy-egy főre napi 200 liter vízfogyasztás, mi a felszínre hozott 446 literrel — aminek igen jelentékeny része felhasználás nélkül elfolyik — túlon-túl pazaroljuk a természet legnagyobb kincsét, amelynek pedig eredetét tisztán még ma sem ismerjük és nem tudjuk, van-e s ha van, milyen mérvű utánpótlás. Nem lehetetlen, hogy egyszer csak elapadnak az ártézi kutak éppen azért, mert nem bántunk a vízzel okosan és gazdaságosan. Nem tudhatjuk, hogy mikor fizetjük meg az oktalan pazarlás árát, pedig megfelelő takarékossággal és helyes vízelosztással a kutak élettartamát meghosszabbíthatjuk. Igaz, hogy ehhez újabb áldozat szükséges. De kérdem, nem hozhatunk-e meg minden áldozatot azért, bogy a mindenki számára nélkülözhetetlen jó ivóvíz használatát hosszabb időre biztosíthassuk ? A körzeti vízvezetékekkel kapcsolatban megállapítható, hogy a legtöbb ártézikúterdekeltségnél már a kút fekvése sem jó. Többnyire nem az érdekeltségi terület központján és annak legmagasabb helyén fúratták meg a kutat, vagy ha a kút eredetileg ott is volt, később az érdekeltségi terület megnagyobbodásával eltávolodott onnan. A legfőbb hiba azonban az elvezetés rendszerében van. A csövek mérete vagy már eleve elégtelen, vagy a különböző érdekeltségekhez tartozó telkeknek a csövek kicserélése nélkül végrehajtott átkapcsolása következtében elégtelenné vált. Tudjuk ugyanis, hogy a kúttársaságok megalakulásuk idején sokkal kevesebb tagot számláltak, mint ma. A vezetékeket eredetileg a leszerződött érdekeltségi tagok számára és a kezdeti, tehát a mainál jóval kisebb, érdekeltségi területre méretezték és a kisátmérőjü csövek a megnövekedett szükségletet már nem tudják kielégíteni. A legtöbb esetben a csővezeték lefektetése sem volt helyes, mert általában mindenütt a talajszinttől egy méterre, a fagyhatáron alul fektették le és nem voltak figyelemmel a terep hullámzására. Ennek több esetben az lett a következménye, hogy a kúttól távolabb és magasabban fekvő területek felé inkább emelkedik, mint lejt a vezeték. Igaz ugyan, hogy a nagyobb magasságkülönbségek miatt a helyes, lejtésben való, csőfektetés drágább lett volna, de ez sokkal kisebb áldozatot jelentett volna, mint amennyi veszteség a víz egyenlőtlen elosztásából származott. Kellő előrelátással a helytelen csővezetés ellenére is lehetett volna ezen a hibán segíteni. Ha t. i.