Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)
2. szám - VI. Szakirodalom
334 szakirodalom medrét változtató mellékágra oszolva 19 km szélességig terül el. A kóborló szakaszon a hajózási mélységet csak állandó kotrással tudják biztosítani. Felmerült a mellékágak elzárásának és állandó, hajózható sodorvonal kialakításának a gondolata. Egy nemzetközi bizottság 1929-ben, a gyakorlati kísérletezés álláspontjára helyezkedve, először a Nagy Mateba és Tortues szigetek közötti 900 m széles mellékág elzárását javasolta kő- és rőzseművek segítségével. A mellékág átlagos mélysége itt nullvíz alatt 2-25 m, a középvíz szintje + 1-50, a legnagyobb árvízé +3-00 m. A gyarmatügyi minisztérium 1934-ben úgy döntött, hogy a mellékág elzárása szádfallal történjék, noha ezt a megoldást a rőzseművek 2 millió frankos költségével szemben 3 millióra költségelték. A fal magasságát a kisvizek magasságában állapították meg, végei felé a partok magasságáig emelkedőleg. Terv szerint a szádpallók kiálló és befogott részeinek aránya 1 : 1, de a behatolásnak legalább 3 m-nek kellett lennie. A vasszádpallók leverését 1934 júliusában a meder közepétől dél felé kiindulva kezdték meg. A levert szádfal szélein fokozódó kimosások mutatkoztak. Ennek ellensúlyozására helyenkint sarokpalló beiktatásával a sodorral egyező irányban és értelemben, befordítva hajtották tovább a szádfalat, vagyis mintegy erősítő fejet készítettek. A sodor irányában haladó szádfalszakasz mentén a kimosás megszűnt és így néhány méteres keresztirányú kitérés után ismét befordítva, a sodorra merőlegesen vezethették tovább a falat. Az ilymódon adódó cik-cakos vonalozás mintegy 25%-kal növelte a fal teljes hosszúságát. Mindazonáltal, bár az előrehaladás sebessége napi 12 m-t ért el és toldásokkal előállított 12, majd 16 m hosszú szádpallókkal dolgoztak, a kimosások mégis olyan méreteket öltöttek, hogy a befogás gyakran a szádpallók hosszának 3/ 1 0-ét sem érte el. A sodorra merőleges pallókat a beszögelésekhez merevítve, nagy nehézségek után érték el a déli partot. A megrendelt szádpallókészlet addigra teljesen kimerült s a fal kiindulási, északi végén a meder közepén levert pallók kidőltek. Új pallókészlettel északi irányban folytatták a leverést, de a keletkező kimosások a szádfal bedülésére vezettek s 1934 novemberében be kellett szüntetni a munkát. A következő évben új módszerrel fogtak a munkához. Ez abban állt, hogy a pallósort merevített vezetékpalló segítségével először a fenékig leverték, majd e célra készített szerkezettel a kívánt magasságig felhúzták. Ezzel a kimosásoknak elejét vették. Ilymódon sikerült napi 46 pallót is felhúzni, de az átlagos eredmény, a közbejött akadályok miatt, csak napi 20 palló (=16 m) maradt. A vízalatti leverést a régi, tönkrement szádfal előtt is sikeresen továbbfolytatva, most már egyenes vonalban haladtak tovább és partba kötöttek. A régi szádfal anyagának egy részét sikerült visszanyerni s az új falnál ismét felhasználni. A felhúzás során ismét súlyos nehézségek merültek fel. Amint a leverést, vagy a felhúzást olymódon szakították meg, hogy a megszakításnál a fal magasságában lépcső állt elő, örvények és kimosások keletkeztek. Másrészt egyes helyeken, a részben felhúzott szádpallók felett feltöltődések keletkeztek és a helyenkint 2 m-es homokréteggel fedett pallók felhúzása nagy nehézségeket okozott. Sikertelen maradt a felhúzás abban az esetben is, mikor a pallókihúzó úszóállványa a fal alatt, attól 80 cm-re helyezkedett el, mert mikor a pallófal elérte a kihúzó úszóállványnak fenékszintjét, akkor az átbukó víz az úszótag alatt félóra alatt 4 m mély kimosást okozott. A kihúzótagot tehát a fal fölé kellett áthelyezni. 1936 júliusában már csak 200 palló várt felhúzásra. A keresztszelvény erősen megszűkült tehát, másrészt a mellékág 31 cm-es esése, mely a szádfal-két oldalán lépcső alakjában összpontosult, 40 cm-re növekedett. Az egyensúlyi állapot felbomlott, a pallók mintegy 50 m hosszban bedőltek s a Nagy-Mateba sziget mellett rés keletkezett. A bedőlt rész fölött ívalakban második falat vertek a fenékig. Ennek a falnak a meglevőhöz való csatlakoztatásánál nem tudtak pontos záródást elérni s a két fal között minduntalan kimosások keletkeztek. A második fal pallói erősen deformálódtak, úgyhogy a felhúzás során a felhúzó szerkezet négy törést szenvedett. Mindazonáltal sikerült a szádpallók felhúzását elvégezni olymódon, hogy csak minden második pallót húztak fel a teljes magasságra, az ilymódon előállított fésű megakadályozta vízszintes tengelyű vízhengerek és kimosások létrejöttét. 1937 márciusában az előbb említett kettőzött fal egy része ismét bedűlt, de a 120 m-es rés körül egyensúlyi állapot alakult ki úgy, hogy csak egy év múlva fogtak hozzá újból a munkához az alábbi feltételek mellett. Az új falrészt az álló falhoz enyhe ívben csatlakoztatva,
