Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)
2. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon (Második rész)
ÁBJVIENTESÍTÉSEINK FEJLŐDÉSE 267 Az amúgy is hézagos régi feljegyzésektől eltekintve, hazánk vízrajzának ősállapotáról a legértékesebb adatokat a régi térképek szolgáltatják. Munkánkkal kapcsolatban két régi felvétel állott rendelkezésünkre : 1. Az 1782—87 években báró Neu ezredes vezetése alatt a II. József korabeli részletes katonai felvételek felhasználásával készült 1 : 115.200 méretarányú kézitérkép dunavölgyi lapjainak fényképmásolatai és 2. az eleinte Lányi Sámuel, 1839-től pedig Vásárhelyi Pál által vezetett, 1833—41 között végzett tiszai részletes felvétel 1.026 db térképlapjáról (méretarányuk 1 hüvelyk ( = ) 100 öl, azaz 1 : 7.200) Weiss István es. kir. segédmérnök által 1856-ban készített, 16 lapból álló nagyobb méretarányú (1 hüvelyk ( = ) 1.600 öl, azaz 1 : 115.200) tiszavölgyi átnézeti térképkiadvány, melynek eredeti kézirati példánya a Vízrajzi Intézet tulajdonában van. Mindkét térkép, főleg az utóbbi, eléggé éles vonalakkal határolja hazánk akkori vízállásait és mocsarait, tehát területmérésre alkalmas volt. Rá kell azonban mutatni arra, hogy az ilyenmódon meghatározott területek pontossága nem kielégítő, mert nemcsak az egykori felvételi eljárások pontatlanságával vannak terhelve hanem megbízhatóságuk attól is függ, hogy a felvételt mely évszakban végezték. Hogy a vizenyős, mocsaras területeknek a lakosság bemondása alapján való körülhatárolása mily pontosságra vezethetett, arra elég megemlíteni, hogy az akkori első katonai felvételeket országszerte nagy ellenszenvvel kisérték. Emellett azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a „mocsaras, ingoványos, lápos, vizenyős terület" megjelölések távolról sem jelentették azt, hogy az illető területek egész kiterjedésükben tényleg állandóan víz alatt állnának. Mivel helyenkint rendelkezésre állottak régi területfeljegyzések és ártérosztályozások is, ki lehet mutatni, hogy a térképeken mocsárnak jelölt részeknek az állandóan vízzel borított területek közé való sorolása helyenkint erősen túlzott lenne. Óvatosan kell elbírálni a vizenyősségük miatt a múltban hasznavehetetlennek nyilvánított területeket is, mert a mai földszűkös világban már sok olyan földet hasznosít a mezőgazdaság, amelyet 100 évvel ezelőtt, az akkor jóval kisebb népsűrűség idején, figyelemre sem méltattak. Nagyon jó támpontként szolgál a vízitársulatok ősi (mély) ártere és régi ártérosztályozása, bár kétségtelen, hogy ezek az adatforrások is, — mint már említettük, pontatlanságokkal és hibákkal terheltek. Altalánosságban állíthatjuk, hogy az ősi árterek megadják azokat a területeket, amelyek egykor időnként víz alá kerültek. Ezeknek a határain belül helyezkedtek el az állandóan víz alatt álló mélyebb medencék. Megemlítendő ezzel kapcsolatban még az is, hogy az ártérosztályozás egyes társulatoknál kitűzött feladatunk szempontjából nem adja vissza az eredeti állapot képét, mert a társulat megalakítása előtti évtizedekben egyes kisebb érdekeltségek már végrehajtottak olyan vízimunkálatokat, amelyek a későbbi társulati ártéren uralkodó ősi állapotokon határozottan javítottak, tehát az ártérosztályozás már javult viszonyokat vett figyelembe. Ennek ellenére a társulati mély árterek még leghívebben adják meg az időnkint víz alá került területek nagyságát. Mindezek előrebocsátása után mondhatjuk, hogy az ármentesítő, belvízrendező és lecsapolási munkák előtt Nagymagyarországon (Horvát-Szlavónország nélkül) az állandóan víz alatt álló területek nagysága 1-7 millió, az időnként elborítotté 4 millió kat. hold volt. E számok nemcsak az ármentesítő és az ezzel kapcsolatos belvízrendező munkálatok által érintett területekre vonatkoznak, hanem a
