Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

1. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon. (Első rész)

ÁRMENTESÍTÉS EIN К FEJLŐDÉSE 89 Az előzőkben szó volt már arról, hogy kényszerűségből helyenként igen silány földanyagból kellett a töltéseket felépíteni. Az ebből kifolyólag előfordult számos gátszakadás miatt a károsodott társulatok különleges módszerek segítségével próbálták védővonalaik állékonyságát biztosítani. Legcélravezetőbbnek bizonyult a töltések belső szilárd maggal való ellátása. Ezen a téren a legtöbbet szenvedett Felsőbodrogi Armentesítő Társulat vezetett, amely századunk elején 27-3 km hosszban betonéket épített be védővonalába, míg a Vágbalparti Armentesítő Társulat 3-7 km hosszon vasbetonékkel kísérletezett. A világháború kitörésekor a tiszai társulati töltések összesen 30-6 km, a dunaiak pedig 4-7 km hosszban voltak ilyen belső szigetelő falakkal ellátva (24. ábra). 24. ábra. Гízzáró betonjai rossz anyagból készült árvédelmi töltéstestben és áteresztőjellegű altalajra épült gát alatt. (Felsőbodrogi Vízszabályozó Társulat betonfala és a Vágjobbparti Armentesítő Társulat betonékelése Vágnál.) Hazai védőgátjaink fejlődésével kapcsolatban meg kell még emlékeznünk arról az irányzatról, amely az árvédelmi töltéseket közlekedési útvonalakul kívánta használni. Ezt már a múltban nálunk járt külföldi szakértők is ajánlották, mert a tapasztalat szerint a közúti forgalom jelentékenyen tömöríti a gátak földanyagát és a vele járó zaj részben megakadályozza, hogy a járataikkal a gátak állékonyságát veszélyeztető kártékony állatok befészkelhessék magukat a töltések testébe. Társulataink általában ellenezték és ma is ellenzik a töltéseknek közforgalom számára való megnyitását, mert a kocsiforgalom erősen felvágja a gátak koronáját és így csapadékos időben káros beázások állhatnak elő. Indokolatlan volna ez az aggály szabályszerű útburkolattal ellátott töltések esetében. Figyelembe kell venni azt is, hogy a gátak többnyire gyéren lakott vidékeken haladnak. Azokon a helyeken, ahol a közúti forgalom azt okvetlenül megkívánta (főleg a pestmegyei Dunatöltésnél), a társulatok átengedték töltéseiket erre a célra. Kétségtelen, hogy a védőtöltéseknek közforgalom számára való korlátlan megnyitása, tehát összekötő útvonalakként való felhasználása még nélkülözhető. A töltéshálózat kiterjedéséhez képest így egyelőre jelentéktelen azoknak a védőgátaknak a hossza, melyek bekapcsolódtak a közúti forgalomba. A világháború kitörésekor a Tisza völgyében mindössze 74. a Duna mentén pedig 139 km hosszú töltésszakasz volt egyben közlekedési útvonal is.