Vízügyi Közlemények, 1938 (20. évfolyam)

2. szám - dr. Einwachter József: Gyakorlati példák a sodor hidraulikájából

166 kapcsolatban végzett kísérleteket, amelyeken a zárógátba épített víztelenítő és hajózó zsilipeken lefolyó víz áramlásának módját állapították meg. A laboratóriumban felvett áramlási képek (2. ábra) azt mutatják, hogy a víznek a zsilipeken történő átfolyása után az addig holt tömegű tengervízben nagy kiterjedésű örvények keletkeznek, amelyek a beáramló élővízfolyást két oldalról közrefogják, és nagyobb statikai nyomásuknál fogva kissé összeszorítják. Az élővízfolyás szelvénye csak abban az arányban szélesedik ki, amilyen arányban sebessége csökken. Minél nagayobb a beérkező víz sebessége, annál hosszabbra nyúlik az a távolság, amelyen a vízsugár csökkent sebességénél fogva nagyobb szelvényt fog betölteni. Abban az esetben, ha a zsilipek nyílásához a tengelytől 10°-kal elhajló terelő falakat tettek, a vízfolyás az ilymódon számára biztosított szelvényt teljes szélességben kitöltötte. A tapasztalat tehát azt mutatja, hogy általában a 10°-os szög alatt történő mederszélesítéseknél a nagyobb sebességű víz is az oldalak mentén szokásos örvény- vagy hengerképződések nélkül folyik le. Ez a jelenség rokon azzal, amit például zárt csővezetékeknél hirtelen történő kiszélesedésnél észlelhetünk. Visszatérve a halrács kérdésére, kétségtelen, hogy az itt hirtelen kiszélesedő patakmederben az erős sodrú vízfolyás mindkét oldalán nagy örvénylő terek képződnek. Erre mutatnak különben a felvétel során talált és az 1. ábrán feltüntetett kétoldali mederfeliszapolódások is. A mondottakból következik, hogy a halrácsot célszerűen olyan távolságba kellene elhelyezni a fahíd alsó síkjától, ahol a csökkenő sebességű vízfolyás már a halrács teljes nyílásszélességére kiterjed. Mivel a vízfolyásnak ilymódon való kiszélesedése a kísérletek szerint kb. 10°-os hajlásszög alatt megy végbe, ez a mi esetünkben legalább is 30 m távolságot jelentene. Ez a megoldás az elkerülhetetlen partbiztosítások és a régi betonépítmények eltávolítása miatt igen költséges volna. A feladat helyes és gazdaságos megoldására a véletlen maga szolgált útmutatással. A hídnyílást áthidaló fagerendák ugyanis középen egy járommal vannak alátámasztva, amely 3 cölöpből és egy mestergerendából áll. Ez a három cölöp a köztük fellépő örvény terek folytán, mint valami cölöpsor vagy terelőfal a vízfolyás sodrát kettéosztja és oldalirányban kissé eltéríti. A halrács, sajnos, oly közel van a hídhoz, hogy a cölöpjáromnak terelőhatása érvényre nem juthat. Kézenfekvő gondolat a halrácsnak az eddiginél kétszerte nagyobb távolságban — a partvédő művek végéig — való elhelyezésével, 2, esetleg 3 terelőfal segítségével a víz sodrát úgy megosztani és elterelni, hogy az oldalhengerek igen kis mértékűvé csökkenjenek. Ezáltal a halrács nyílásszélessége teljes egészében érvényre jutna. (Lásd a 8. példát.) Az uradalom, hogy a halrács átépítésétől szabaduljon, de még inkább, hogy a tatai Nagytó gyors feliszapolását elkerülje, a meglévő műveken olymódon akart változtatni, hogy a halrács és a hídnyílás között a meder jobbpartján túlfolyót és ennek folytatásában árapasztó csatornát létesít (1. ábra.) Utóbbi segítségével az árvíz egy része a közeli mélyenfekvő rétre jutna, ahol a víz rövid ideig való tárolása alatt iszapját még a tóba való beömlése előtt lerakná. A győri kultúrmérnöki hivatal javaslatára az uradalom a vízkivétel helyét az eredeti elgondolástól eltérőleg nem a halrács elé, hanem a híd fölött a medernek egyenes szakaszára tette. A víznek oldalirányú kivétele itt ugyanis könnyebb és biztosabb, mint közvetlen a halrács felett, ahol a vízfolyásnak egészen hirtelen kellene irányt változ-