Vízügyi Közlemények, 1938 (20. évfolyam)

1. szám - ifj. Maurer Gyula: A Mississippi szabályozása

109 körüli elforgatással történik, mígesak a másik sarokcölöp előbbre nem kerül. Akkor azután az előbbre került cölöpöt ejtik le és a másikat felhúzzák. A hajótest ide-oda forgatása amúgy is szükséges, hogy a hajó orrán elhelyezett kinyúlótartóra mereven — csupán fel és le mozgathatóan — felerősített szívófej a kellő szélességű csatornát kotorhassa ki. A szívófej vagy a szívónyílás előtt forgó késkoszorúval van felszerelve (8—9. képek), ez a vágófejes rendszer. Vagy pedig közel 10 m szélesen, egész laposan képezik ki a szívónyílás alatt és felett egy-egy sor apró lyukkal, melyeken keresztül kis vízsugarakat lövell ki a nagy szivattyúval együtthajtott fecskendőszivattyú. Ennek előnye, hogy a lapos, széles szívónyílás jobban ráfekszik a fenékre. Alkalmazhatóságukat a fenék anyaga szabja meg : kemény, ellenálló talajnál a vágófejes, homok- és iszaptalajnál pedig a vízsugaras rendszer a célravezetőbb. A szívókotrók állandó üzem mellett rendkívül gazdaságosak ; összes fenntartási és üzemköltségük 20—60 fillért tesz ki kikotort köbméterenként. 2. Meder szűkítés terelő- és iszapolóművekkel. A mederszűkítés célja, mint ismeretes, hogy megszüntesse a túl széles folyószakaszokat, melyekben a kisvízmennyiség annyira szétterül, hogy a hajózáshoz nem áll elegendő mélység rendelkezésre. A Mississippin a mult század második felében ismerték fel a mederszűkítő művek, úgymint keresztirányú sarkantyúk és keresztgátak, valamint hosszirányú terelő- és vezetőmű vek létesítésének szükséges voltát. Azt találták, hogy mederszűkítésre mindazokon a helyeken szükség van, ahol a meder szélessége meghaladja a 900 métert. Az első iszapolómüveket 1881-ben kezdték építeni, mégpedig a meder legszélesebb, helyenként 3000 métert is meghaladó szélességű szakaszain. Először függőleges cölöpökre erősített drótszövethálókat helyeztek el, remélve, hogy a folyóban úszó szemét ezeken fennakadva nagyobb akadályt fog a vízfolyás útjában képezni és így feliszapolódásra fog vezetni. Miután a dróthálók gyengéknek bizonyultak, később befonták a cölöpök közét. A kimosások elleni védelmül pedig pokróccal biztosították a szerkezet alját. Azonban a fonadék sem állotta meg a helyét, még akkor sem, midőn csaknem pokróccá megvastagítva ferde függönyként akasztották fel a cölöpállványokra. Ezért hamarosan áttértek a cölöpsarkantyúk használatára. Több (3—5 drb), 1-8 méterenként egymásmögött levert cölöpsort készítettek, a cölöpöket vagy cölöpkötegeket 2% méteres távközzel verve egymásmellé a sorokban. A sorokat önmagukban és egymásközt is fejgerendákkal és feszítőhuzalokkal merevítették. A fenék kimosása ellen kővel terhelt fonott pokrócokat helyeztek el. Azonban mindezek az iszapolóművek annyira nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, hogy a Mississippi Bizottság jóidőre felhagyott a mederszűkítő művek létesítésével és az 1890—1928 közötti időben jóformán kizárólag csak kotrással igyekezett a szükséges hajózómedret fenntartani. A mellékágak elzárására és feliszapoltatására régebben háromféle szerkezetet használtak, úgymint : 1. vegyes rőzse- és kőrakat gátakat, 2. a Tiszán használatos rőzsesátrakhoz némileg hasonló fatorlaszgátakat és 3. szívókotrókkal öntött és utólag pokróccal burkolt homokgátakat. Az így megépített művek azonban mind gyöngéknek bizonyultak a folyó hatalmas erőivel szemben és gyakran a főmeder később