Vízügyi Közlemények, 1937 (19. évfolyam)

1. szám - dr. Kozmann László: Az Egyiptomi öntözések talajtani vonatkozásai

55 általa, hogy csatornák építésével biztosították az elárasztást a legtávolabb eső vidékre is, többé-kevésbé függetlenül a folyó áradásának az ingadozásától. Az újrendszerű öntözés bevezetése éppen ezeket a talaj szempontjából kedvező viszonyokat módosította hátrányosan. Az állandó öntözés talajtani vonatkozásai. Állandó öntözés (perennial irrigation) rendszere alatt Egyiptomban az egész éven át vizet szállító csatornákból való öntözést értik, ellentétben a medencerendszerű öntözéssel (basin irrigation), melynél a csatornák csak a Nílus áradási időszakában visznek vizet. Történeti múltja a mult század húszas éveibe vezethető vissza, amikor Mohamed Ali pasa, a jelenleg uralkodó dinasztiának megalapítója a gyapottermelés lehetőségének megteremtésével kezdett kísérletezni. A gyapottermeléshez szükséges nyári vizet eleinte az alacsony folyóból duzzasztás nélkül úgy vették, hogy a csatornákat a megfelelő mélységre (6—7 m) ásták ki, amikből azután kezdetleges szerkezetekkel emelték ki a sok esetben 5 m mélyen a talaj felszíne alatt folyó vizet. Ennek a rendszernek természetesen igen sok hátránya volt. Elsősorban a mély csatornák tisztántartása az évenként lerakódott iszaptól igen sok munkával járt, másrészt pedig a mély csatornák a magas nílusi vízállás idején oly sok vizet vettek fel, hogy alsóbb szakaszaikon valóságos árvizeket csináltak, ami a gyapotültetvényeken nagy károkat okozott. így azután rövidesen, már 1833-ban megkezdték a még ma is melgévő úgynevezett Delta-gátak építését, hogy az így felduzzasztott víz sekélyebb csatornák segítségével is biztosítani tudja a delta gyapotföldjeinek vízellátását. Miután azonban az akkori időben még rendszerben volt kényszermunka intézménye a már meglévő mély csatornák tisztítását nagy munkával ugyan, de aránylag kevés költséggel lehetővé tette s így a gát építését a szükség nem ösztönözte, a gát építése csak nagyon lassan haladt előre. Többszöri hosszantartó munkaszünet után 1863-ban akarták először üzembe helyezni s ekkor kiderült, hogy az építmény gyenge és nem tud ellentállni annak a víznyomásnak, amire tervezve volt. Újabb szünet, majd alapos javítómunkálatok után 1884-ben helyezték végleges üzembe, amely időtől kezdve először 13 méteres majd 1901-től 15'5 méteres vizet képes fenntartani. 1884-től kezdődőleg természetesen a vízszolgáltatás rendszere technikai szempontból sokat fejlődött s ma már az assuani hatalmas völgyzáró gát által raktározott víztömeg is gyarapítja a nyári vizet, amelynek folyószakaszonkénti megfelelő elosztását 7 szabályozógát teszi lehetővé. Az állandó öntözés bevezetésétől 1884-ig, amíg duzzasztás nélkül mélyen a talaj felszíne alatt vezetett csatornákból öntöztek, talajtani szempontból a helyzet a régi állapottal szemben nem sokat változott. A nyáron változatlanul alacsonyan folyó Nílus szívóhatása továbbra is érvényesült s maguk a mélyszinten folyó csatornák is elősegítették a lecsatolás lehetőségét. Ettől eltekintve a vízkiemelés fáradságos és körülményes volta miatt a nyáron is öntözött terület a maihoz képest abban az időben még kicsiny volt s a ma annyira gyakori túlöntözés veszélye sem forgott fenn. A ma jelentkező bajoknak eredete arra az időre vezethető vissza, amikor a vizet szállító csatornák vízszinét emelni kezdték. Nyomban a Delta-gát üzembe helyezése