Vízügyi Közlemények, 1937 (19. évfolyam)

1. szám - dr. Kozmann László: Az Egyiptomi öntözések talajtani vonatkozásai

46 környező sivatagok a sóknak szinte kimeríthetetlen raktárát képezik s a ritka, de olykor kiadós sivatagi zivatarok bizonyára nagymennyiségű káros sót mosnak bele a völgy talajaiba. A sók összetétele annyira változatos, hogy egyes kiragadott példák nem adhatnak tiszta képet a viszonyokról. A mozgó sók legnagyobb része természetesen nátriumsó, de helyenként nagymennyiségű gipsz is előfordul. A régi medencerendszerű öntözés, ahogy az a hosszú évezredek gyakorlati tapasztalatai alapján kialakult, a sómegoszlás szempontjából ideális helyzetet teremtett a talajban. Nincsenek adataink arra vonatkozólag, hogy a medencerendszerű öntözés idején a talajok sótartalma bárhol is zavart okozott volna s a még ma üzemben lévő medencék talajainak vizsgálati adatai is azt bizonyítják, hogy a medencék talaja 3—4 méter mélységig gyakorlati értelemben véve sómentes és a szikesedésnek sehol semmi nyoma sem mutatható ki. Ennélfogva az újrendszerű öntözés bevezetésével kialakult új helyzet megítélésénél ezt a régi állapotot kell kiindulási és összehasonlítási alapnak elfogadnunk. A következőkben a medencerendszerű öntözés talajtani vonatkozásait ismertetjük. A medencerendszerű öntözés talajtani vonatkozásai. A Nílus áradásának szabályos évi ismétlődése, Egyiptom adott földrajzi és klimatikus viszonyai, mind a medencerendszerű öntözés kifejlődését segítették elő. Ha az áradás nem augusztus—szeptemberre, hanem korábbra esne, követve a perzselő egyiptomi nyárral, vagy ha a szeptemberi áradást nem az enyhe egyiptomi, hanem a forró szudáni vagy a zord európai tél követné, úgy a medencerendszerű öntözés nem vezethetne sikerre. Az adott viszonyok között azonban a legjobbnak bizonyult és több mint 6000 éven keresztül gyakorolták anélkül, hogy lényegében változást szenvedett volna. A Nílus völgye Assuan-tól a tengerig az áradások alluviális hordalékából képződött és a folyamdelták tipikus képét mutatja. A folyó partjai mindig magasabban fekszenek mint a messzebb fekvő területek, melyek a sivatag felé húzódnak vagy a deltában a folyamágak közé esnek. Jól látható ez a 6. sz. ábrán, mely a felső egyiptomi völgy egyik metszetét mutatja. Ez a természetes deltaformáció önmagától kínálkozott a medencék kiképzésére, a folyás irányára merőlegesen kiépített töltések segítségével, melyek a völgyben a magas folyóparttól a völgyet szegélyező sivatagi dombokig hvizódtak. A dombszegély egyben a medencék negyedik oldalát képezte. Ahol a völgy szélesebb, ott a folyóval párhuzamosan is építettek töltéseket, melyek segítségével két vagy több párhuzamos medence rendszert képeztek ki, magasabban fekvőt közel a folyóparthoz és alacsonyabban fekvőt közel a sivataghoz. Egy évszázaddal ezelőtt még az egész delta művelt területe ilyen medencékre volt felosztva. Ma már ezek a medencék a tulajdonképeni deltában nem léteznek. A töltéseket már régen eltüntették s az egykori medencék létezését csak a delta területének terraszos lejtése árulja el. Ezeknek a terraszoknak a kialakulása mindenütt megfigyelhető, ahol a medencerendszerű öntözést hosszú ideig gyakorolták. Az egyes medencék területe a helyi viszonyoktól függően tág határok között váltakozott. A még ma is üzemben levő felső egyiptomi medencék átlagos nagysága körülbelül 3500 feddán, régebben azonban az átlag ennél jelentékenyen nagyobb volt.