Vízügyi Közlemények, 1937 (19. évfolyam)

1. szám - Szakirodalom

157. Dr. H. Janert : Az altalaj-öntözés újabb módszerei. (A

reue Wege der Untergrundbewösserung.) Különlenyomat a „Der Kulturtechniker" 1937. 1—2. számából. 29 oldal, 14 ábra, 6 táblázat. Boroszló, 1937. Az altalaj-öntözés (alulról való áztatás) fogalmát sokszor az alagcső útján való öntözés fogalmával cserélik össze, amit ezelőtt kb. 75 évvel találtak fel. Kétségtelen, hogy a kiindulás innen származik. Földbe fektetett csövek segítségével juttatja a talajba a szükséges nedvességet. Az alagcsővel való öntözéssel azonban nem tettek jó tapasztalatokat. Az illesztési hézagokon kiáramló víz a talajt túlságosan átnedvesítette s ezáltal a talaj természetes szerkezetét elrontotta. Az alagcső hézagain át sok finomszemű talajrész került a csővezetékbe, ami hamarosan a vezeték eltömődésére vezetett. Ez volt az oka annak, hogy az elméletileg ügyes elgondolás eredeti alakjában a gyakorlatban nem vált be. Az altalaj-öntözésnek sok változáson kellett még átesnie, amíg a jelenlegi alakját elérte, mellyel — amint azt a Lipcse melletti kísérleti telepeken tett eddigi tapasztalatok mutatják, — még a permetező öntözés eredményeit is jóval felülmúlja. Sokféle öntözési eljárás ismeretes. Az árasztó-, áztató-, csörgedeztető- és permetezőöntözés különféle fajtái. Indokolt volna tehát a kérdés, miért van egyáltalán jogosultsága újabb öntözési eljárásnak ? Az árasztó-, áztató- és csörgedeztető-öntözés alkalmazhatósága korlátolt. Csak meghatározott kultúráknál alkalmazhatók, kedvező talajviszonyok mellett. Azonkívül sok vizet igényelnek. Használhatóságuk nagy általánosságban a szántóknál már nem jöhet tekintetbe. Ezen hézag pótlására szolgál a közel 20 éves múltra visszatekintő permetező öntözés. A permetező öntözés nem váltotta be a hozzáfűzött nagy Ígéreteket. Túlságosan nehézkes és mesterkélt ahhoz, hogy a nagybirtok s méginkább a kisbirtok üzemébe szervesen be tudjon illeszkedni. A száraz éghajlatú vidékeken nem tudott elterjedni, aminek okát csak részben találjuk meg magasabb költségeiben. Sokkal inkább baj az, hogy az öntözővíznek eső alakjában való közvetítése a nagypárolgású száraz területeken természetellenes. Permetezés idején ugyanis a levegő páratartalma sokkal kisebb, hőmérséklete magasabb, mint eső idején. Ennek következtében a párolgás ilyenkor lényegesen nagyobb s így az elpermetezett öntözővíznek csak sokkal kisebb része tud a talajba beszivárogni, mint ugyanakkora eső esetében. Ebből látható, hogy a permetező öntözés a természetes esőt csak igen durván tudja utánozni és hatása sokkal kisebb. A permetnek csak az a része hasznos, mely a gyökerekig lehatol, ez pedig az öntözővíznek csak kis hányada. A permetező öntözésnél nagy a vízpazarlás. Nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény sem, hogy az öntözővízben mindig vannak oldott sók, melyek permetezés esetén a növényzet leveleire káros hatással lehetnek. Az altalaj-öntözés feladata, hogy a permetező öntözésnek fentemlített hátrányait kiküszöbölje. Ezért az altalaj-öntözés az öntözővizet egyenesen a gyökerekhez szállít ja, mégpedig a gyökerek szintjében, 30—50 cm mélységben. Az öntözővíz csak a gyökér környezetét nedvesíti be, mind a felszín, mind a mélyebb talajrétegek szárazak maradnak. Öntöző vízgazdálkodás szempontjából ez a legtakarékosabb eljárás. A vízmegtakarítás a permetező öntözéssel szemben 75—80%. A rendszer további előnye, hogy a talaj megmunkálása igen könnyű és a talaj élet egészséges. Az altalaj-öntözés gyakorlati megoldásával sokan kísérleteztek. így az orosz Kornev, az olasz Rossi, a francia Bordas és a német Kluckhuhn-cég. Mindezen kutatók kísérleteik során arra a tapasztalatra jutottak, hogy áteresztő falú (porózus) betoncsövek segítségével, hajcsövesség útján tudják az öntözővizet a legjobban a talajnak átadni. A kísérletek szép terméstöbbletet eredményeztek, azonban igen magas beruházási költségük lehetetlenné tette gyakorlati alkalmazásukat. A gyárilag előállított áteresztőfalú betoncsövek folyóméteren kint 1-50 RM-ba kerültek. És ha figyelembe vesszük, hogy az átlagos csőtávolság a talajtól függően 2—3 m, látható, hogy ez a megoldás egyelőre csak elméleti maradt. A fenti eredményeket felhasználva, a lipcsei egyetem kultúrtechnikai intézetében dr. Janert H. egyetemi tanár vezetése mellett az öntözőcsövek előállítási költségeinek csökkentésére és az öntözővíz mindenkor szükséges mennyiségének szabályozására törekedtek. Úgy találták, hogy tökéletes megoldás esetén az öntöző-csöveknek éppen annyi vizet kell átengedniük az altalajba, mint amennyit az hajcsövessége révén felvenni és továbbszállítani képos. Ezt pedig azáltal