Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

4. szám - V. Szakirodalom

SZAKIRODALOM. Rovatvezető : Dr. LÁSZLÓFFY WOLDEMÁR. Ijjász Ervin: Adalékok az Alföld talajvízviszonyaihoz. (Beitrag zu den GrundwasserVerhältnissen des AIfölds.) Az Erdészeti Kutatóintézetek Nemzetközi Szövetségének 9. kongresszusára készült németnyelvű jelentés. Kézirat gyanánt. Sopron, 1936. 35 old., 18 ábrával és 2 térképmelléklettel. A Nagy Magyar Alföldön a kedvezőtlen nyári csapadékeloszlás, magas hőmérséklet és erős párolgás következtében a növényi élet legfontosabb alapja a talajvíz. Tanulmányozása tehát eredményes föld- és erdőművelés szempontjából igen nagy jelentőségű. Roth Gyula már 1908-ban hangsúlyozta a talajvízkutatás szükségességét. Az Erdészeti Kutatóintézet 1911—12-ben két szelvényben, egyenként 10—12 kút elhelyezését határozta el a Duna—Tisza közén. A kutak közül — amelyeknek vízállását rajzolómércék jegyezték — csak néhány készült el, s ezek, valamint az első évek értékes megfigyelési adatai a háború s az azt követő szerb megszállás alatt nagyrészben megsemmisültek. Az Alföld fásításának kérdésével kapcsolatban ismét felszínre került a talajvízviszonyok rendszeres tanulmányozásának szükségessége s Cholnoky professzor tervezete alapján 102 meglévő használati kút bekapcsolásával az egész Alföldre kiterjedő talajvízszinmegfigyelés indult meg a Földmívelésügyi Minisztérium erdészeti osztályának felügyelete alatt. 1930-ban az Erdészeti Kutatóintézet vette át a kutakat s a megfigyelési adatok feldolgozásával a szerzőt bízták meg, aki először is a kutakra vonatkozó topográfiai, geológiai és vízrajzi adatokat gyűjtötte össze s közben 15 csőkutat helyezett el. A talajvízszínkutatás terén az 1929. év új lendületet hozott. Ekkor indította meg Rohringer professzor a Duna—Tisza közén uralkodó talaj vízviszonyok tanulmányozását, amely célra 1934-ig 149, kizárólag a talajvízszin megfigyelésére szolgáló csökutat helyezett el. 1933-ban a Vízrajzi Intézet is megindította 202 csőkútra tervezett hálózatának kiépítését, mely kiterjed az egész Alföldre, s kiegészíti az előző hálózatokat. Az alföldi talaj vízszínkutatás fontosságára az utóbbi évek csapadékszegénysége irányította a figyelmet. Eredményes erdőgazdálkodás a talaj vízviszonyok ismerete nélkül nem lehetséges. Ezért a szerző a rendelkezésére álló összes adatok felhasználásával megszerkesztette az Alföldre vonatkozóan az 1923—35 periódus legszárazabb évének (1935) rétegvonalas talajvízszíntérképét. (Évi középvízállások.) A talajvíz felszíne követi a föld felszínének domborzatát, a felszíni és földalatti vízválasztók csaknem összeesnek. A rétegterv alapján megállapíthatók a talajvíz felszínének esési viszonyai. A Duna—Tisza közén a talajvíz lefolyási iránya a vízválasztótól (Monor—Kecskemét—Soltvadkert—Kiskúnhalas) a Duna és Tisza felé mutat. A Duna felé előbb nagy a vízszín esése (2-5—l°/oo), majd a síkságon lecsökken 0-4—0-3°/oo-ig- Az eséscsökkenés magyarázza meg a talajvíz szintjének felemelkedését, vagyis a síkság mocsaras-lápos jellegét. A mocsarak tehát nemcsak a lefolyásnélküli felszíni vizekből, hanem a talajvízből is keletkeztek. A szerző alátámasztva látja Rohringer professzor megállapításait, amelyek szerint a megduzzasztott Soroksári Dunaágnak hatása van a Duna melletti síkság talaj vízszínére, továbbá azt, hogy nem a lecsapolás, hanem éppen ellenkezőleg : a magas talaj vízállással kapcsolatos elmocsarasodás vezet szikképződésre.

1 A talajvíznek két fő lefolyási iránya van a 1 Vízügyi Közlemények 1936/1. szám.