Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)
4. szám - II. Endrédy Endre: A talajtani ismeretek rövid összefoglalása
500 nem bír feszültségmentes hézagtérfogattal, úgy benne természetesen vízmozgás gyakorlatilag nincsen, hiszen a feszültségmentes hézagtér a kétszeres higroszkóposság (Vageler szerint) levonása után fennmaradó térfogat, míg a lentokapilláris pont átlépéséhez a higroszkóposság 3—4-szerese szükséges. Ilyenkor előnyösek azután a gyökér-és állatjáratok, melyeknek nagy átmérőjüknél fogva van feszültségmentes hézagterük. Hogy a természetes talajban mennyi víz lehet, azt mindig a rendelkezésre álló hézagtérfogat és a duzzadás lehetősége szabja meg. Ha a talaj természetes hézagtérfogata nagyobb, mint a minimális víztartóképesség által igényelt tér, úgy a talajban átmenetileg a minimális víztartóképességnél nagyobb mennyiségű víz is lehet. Állandósulhat ez az állapot, ha az altalajban vízáthatlan réteg van. Mentől kötöttebb azonban a talaj és mentől mélyebben fekszik a vizsgált réteg, annál inkább kevesbedik a hézagtérfogat. Ilyenkor azután csak annyi víz lehetséges a talajban, amennyit a rendelkezésre álló hézagtérfogat és a duzzadás okozta térfogatnövekedés megenged. Melyebb rétegekben azonban a duzzadási nyomás kisebb, mint a felső rétegek nyomása, ezért duzzadás nincs és így csak a meglévő hézagtérfogattal lehet számolni. A meglévő hézagtérfogat azonban rendesen nem elegendő a minimális vízkapacitásnak megfelelő mennyiségű víz tárolására, így azután a talaj mélyebb rétegeiben lényegesen kevesebb víz van még teljes telítéskor is. Előfordulhat az is, hogy a mélyebb rétegekben a lentokapilláris pontnak megfelelő vízmennyiség sem tud elhelyezkedni, sőt esetleg feszültségmentes hézagtér sem marad. Ilyenkor azután a talajok áteresztőképessége gyakorlatilag semmi és a fölösleges víz a felsőbb rétegekben megreked. Ezért igen fontos ismernünk kötöttebb talajok öntözésénél a fent elmondott sajátságokat. A termett talajban a víz mozgási lehetőségének jellemző adata a vízáteresztőképesség. Ez azonban csak akkor jöhet számításba, ha a talaj teljesen telítve van vízzel és a tápláló vízszint a talaj felszíne fölött van, tehát hidrosztatikai nyomást gyakorol. Az igazi áteresztőképesség tehát legfeljebb árasztással öntözött területen és esetleg könnyű homoktalajokra rövid idő alatt hulló nagymennyiségű csapadéknál jöhet számításba. Egyébként, különösen kötöttebb talajoknál, a lehulló csapadékvíz leszivárgása, a durva hézagokban (repedések) lefolyó kevés víztől eltekintve, a kapilláris vízemelés törvényei szerint történik. Veihmeyer megfigyelései szerint minden talajréteg először a vízegyenértéknek megfelelő mennyiségű vizet veszi fel, mielőtt a fölös vizet tovább bocsájtaná. A vízegyenérték körüli vízmennyiségek pedig feltétlenül még az úgynevezett nyilt kapilláris víz definíciója alá tartoznak. Ez is igazolja, hogy a kapilláris vízemelés az áteresztőképességnek igen jó mértéke. Hogy a termett talajban azután mennyi víz van, az függ az időjárástól, évszaktól, a növényzettől és a talajtól. Az alábbi táblázatban összefoglaltam két szikes talajnak, egy legelő és egy búzaföld természetes állapotban talált víztartalmát aratás után 1934 július 22—24 között. A szilárd anyag, levegő és víz megoszlását a két szelvényben az ábrán tüntettem fel. A pórustérfogatokat és a minimális pórustérfogatokat már a hézagtérfogat tárgyalásakor ismertettem. Összehasonlítás céljából megadom az összes lehetséges víz, a holtvíz és a tényleges, valamint teljesen telített állapotban 15atm. gyökérnyomásnál hasznosítható víz mennyiségét.